Izrael és Törökország - hidrológiai és energetikai kooperáció

Vízhiány Izraelben és vízbőség Törökországban

A légvonalban egymástól alig 400 kilométerre fekvő Izrael és Törökország hidrológiai szempontból két teljesen különböző övezetbe tartozik. A Szentföldön körülbelül 350-370 mł az egy főre jutó éves újratermelődő vízkészlet, Törökországban ugyanez az arány 1850 mł, minek köszönhetően Ankara a tágan értelmezett közel-keleti térségben kimagasló forrástöbblet felett rendelkezik. Törökország különböző kiterjedésű regionális tervekkel évek óta törekszik ezen ökológiai lehetőségének kihasználására, máig azonban komoly szándékkal csak egyetlen állam működött vele együtt – Izrael.  Vízügyi kooperáció Izrael és Törökország között Turgut Ozal volt török köztársasági elnök 1987-ben hozta nyilvánosságra a „béke csővezeték” elnevezésű tervezetet, mely a Közel-Kelet forráshiánnyal küszködő államainak török vízimporttal való ellátását takarta. A terv szerint Törökországból két fővezeték indult volna: egy keleti (3900 km) Szírián, Jordánián, Szaúd-Arábián, Kuvaiton, Kataron, valamint az Egyesült Arab Emirátusokon keresztül Ománig, illetve egy nyugati (2700 km), mely szintén Szíria és Jordánia érintésével Izraelbe, a Palesztin Hatóság területére, valamint Szaúd-Arábia nyugati részébe szállította volna a vizet.Az arab országok visszautasították az Izraellel való együttműködés lehetőségét, így Ankara először csak a keleti vezetek építését kezdte el, később azonban az egész terv megbukott, mivel az öböl-háború során az arab államok is szembe kerültek egymással.

A kudarc ellenére Ankara nem adta fel „vízbanki” szerepének ötletét, melyhez ma is releváns távlati célokat fűz, főként az elnyerhető stratégiai státusz és pénzforrások miatt.Erre alapozva a török kormány a „béke csővezeték” meghiúsulása ellenére belekezdett egy 150 millió dolláros projektbe a Manavgat folyó mentén, mely során tározókat, szivattyúbázisokat és egy 11 kilométeres vezetéket alakítottak ki az édesvíz tartályhajókon történő szállítása érdekében. Ki kell emelni azt is, hogy a vezeték kirekeszti a készletekben gazdag közel-keleti arab államokat is a kereskedelmi rendszer működéséből, élesen elválasztva egymástól a kaukázusi/közép-ázsiai és a közel-keleti energiaforrásokat. A szállítási útvonalak tekintetében sem a Hormuzi-szorost, sem a Szuezi-csatornát nem kell igénybe venni, mely biztonságpolitikai és gazdaságossági szempontból is nagy hangsúllyal bír.

Hosszas egyeztetések után 2000-ben, vagyis az Antalya közeli vízbázis elkészülte után pár nappal kötötte meg Izrael és Törökország az első közös vízkereskedelmi egyezményt, melyet azóta kétszer is megújítottak. A megállapodás értelmében Izrael évi 50 millió mł édesvizet vásárol a bázisból, melyet aztán tartályhajókon szállít Askelonba. A dokumentum húsz évre érvényes, folyamatosan megújítható, a vételi ár közösen alakítható. Izraelben mind hidrológiai szakértők, mind politikusok felhívták a figyelmet arra, hogy a török víznek nincs gazdasági értelemben racionalitása. A vádakra reagálva az építésügyi minisztérium közleményben ismerte el, hogy a jelenlegi magas energia árak következtében a tartályhajókon történő szállítás valóban költségesebb, mint a tengervíz sótalanítása, azonban mint lehetséges alternatívát ennek ellenére indokolt fenntartani. Az ezredforduló óta folynak különböző szintű egyeztetések izraeli és török szakértők között arról, hogy a gazdaságosság prioritása mellett, pontosan miként lehetne vízvezetéket építeni a két ország között. Néhány éve felmerült egy közvetlen török-izraeli tengeralatti komplex csővezeték kialakításának lehetősége, melyen a törökországi Ceyhantól, az izraeli Askelonig 400 kilométer hosszan áramlana olaj, földgáz, áram és édesvíz Izraelbe, illetve onnan az előbbi kettő tovább, főként Indiába, Kínába, Dél-Koreába és Japánba. Az energiafolyosó geopolitikai jelentősége A vezetékrendszert az USA két legstabilabb közel-keleti partnere ellenőrizné, amely kiemelt fontosságú az amerikai olajvállalatok, mint legfőbb beruházók szemszögéből. Hangsúlyozni kell azt is, hogy a vezetékrendszer megakadályozza Kínát és Indiát a kaukázusi és a közép-ázsiai energiahordozók közvetlen felvásárlásában. Ugyan az említett térség földgázkészleteinek jelentős részét már lekötötte a Gazprom, azonban az orosz mamutvállalat jelenleg technikailag képtelen a gáz nagy volumenű cseppfolyosítására, tárolására, így gazdasági érdekei azt diktálják, hogy a kitermelt forrásokat mielőbb értékesíteni tudja, akár török-izraeli közvetítéssel is.

forrás: Kitekintő