A SZAKASZ I.

A Szabad Riport és társult magazinjai figyelemmel kísérik a civil véderők fejlődését.

A Pannon Nemzeti Gárda tagjait a Székely Magyar Nemzetőrség képzi ki.

Ez volt az első alkalom. Minden kezdet ilyen nehéz?

8-8.30 találkozó, gyülekező.

Mindjárt az elején szétvált a csapat, külön-külön indultunk el.

Mi hárman, az utasítástól eltérően, (mely úgy szólt, hogy csatlakozzunk a parancsnokhoz, és őket követve menjünk együtt), se szó, se beszéd elindultunk.

A parancsnok félórás várakozás után megkérdezte, hol vagyunk már?! Ekkor az Árpád-hídon jártunk. Ennek enyhén szólva nem örült! Nagyon nem!!

Végül is abban maradtunk, hogy menjünk tovább D-ig, s ott várjuk be őket.

Ez volt a belépőnk!!

Még szerencse, hogy nem kellett letérni a főútról, mert pontosan egyikünk sem ismerte az utat V-nél tovább.

D-i találkozás után a helységben leparkoltunk, a ruhát váltottunk, igazítottunk, majd gyalog elindultunk a hegyekbe a szurdok felé.

Már az első „átkelésnél” leszakadtam a csapattól, míg átügyeskedtem magam a patak mentén a csúszós köveken.  Futhattam, hogy utolérjem a fiúkat. Ez főként azért sikerült, mert kicsivel arrébb bevártak.

Na ekkor kiderült, hogy a futás az, ami nekem egyáltalán nem megy!  Leginkább azért, mert nem győzőm levegővel.

(megvolt az első „égés”)

Ekkor elmondta a parancsnok, hogyan kell „zárt alakzatban” menni.

Tehát zárt alakzatban haladtunk, az enyhén emelkedő aszfalt úton. Majd ismét egy kis futólépés következett. Alig 100 méter után ismétlődött a jelenet, - persze, hogy megint lemaradtam.

(második „égés”)

A csapat becsületére legyen mondva senki sem szólt egy rossz szót sem, – bár, enélkül is eléggé szégyelltem a dolgot.

Innen már nem igen erőltették a futást. Ami azt illeti, volt rajtam egy csomó pulóver, mikor elindultunk (akkor még fáztam). Mire felértünk a közeli tisztásra, inkább nagyon melegem volt, - mondhatni szakadt rólam a víz.

Itt megálltunk, egy réteg ruha le, és néhány fekvőtámasz következett. Különböző variációban. Ezt nem a parancsnok hanem az őrmester vezette, a parancsnok pedig ugyanúgy végrehajtotta, mint mi többiek.

Tenyéren, és öklön ez utóbbi kíméli a csuklót. Az egyik gárdistának is inkább ez ment, mert már az ő csuklója sem az igazi, a boksz miatt.

Kiderült, hogy mindössze 4 nyamvadt fekvőtámaszt vagyok képes megcsinálni rendesen. Szerencsére gárdisták helytálltak.

Mint megállapítottam, Isten szeret minket. Szép napos, nem különösebben hideg az idő.

Ezután a kis pihenő után megindultunk be az erdőbe.

Az úton felfelé megálltunk, kis eligazítás következett.

A parancsnok elmagyarázta a következő feladatot, s hogy azt, hogyan kell végrehajtani, illetve miért úgy. A magyarázat, - még nekem, a laikusnak is -, teljesen logikusnak tűnt.

Csendben kellett előre haladni tovább, úgynevezett „farkasfog” alakzatban.

A vezető kézjelekkel tájékoztat bennünket, hogy mit, hogyan kell végrehajtanunk. Például, hogy hány fő, honnan menjen, melyik irányba, vagy, hogy megálljunk, stb.

Az egymás biztosításának is megvan a maga módszere, mi mindenre kell figyelni - egyszerre. Amikor épp nem haladunk, akkor hogyan kell fedezéket találni.

Hát ehhez fejben sem árt toppon lenni, fontos a gyors helyzetfelismerés, döntés, és cselekvés. Amikor haladunk, akkor a mögöttünk lévő társaink figyelnek és fedeznek minket.

A dolog persze nem olyan egyszerű és könnyű, mint itt leírva tűnik. A terep nem egyenletes, a fedezék sincs mindig ott ahol éppen kéne. Viszont van jeges víz, csúszós agyag, vagy avar, vagy túl vékony a fa, mozgó szikla. Nem is tudom hányszor feküdtem, térdeltem a fedezék rossz oldalára, mintegy én fedezve a követ vagy fát, nem az engem. Vagy éppen a tizedesnek kellet megmutatnia, hogy mit használhatok fedezékül.

Így haladtunk hegynek fel a meder alján. Amikor már végképp nem kaptam levegőt, akkor a csapat ismét pihenőhöz jutott. Akartam néhány felvételt készíteni, de a megerőltető gyakorlattól annyira remegett még a kezem, hogy alig sikerült egy-két kép.

 Pár percnyi pihenő után folytattuk az utat.

Azon túlmenően, hogy alig bírtam szusszal, arra is figyelni kellett, hogy melyik oldalon kéne épp haladni, és hogy ott, van-e valami szilárd dolog, amin a lábunkat  megvethetjük. Tehát hol a lábunk elé, hol az előttünk, és körülöttünk haladókra, hol a parancsnokra kellett figyelni, hol pedig arra, hogy honnan biztosítsuk egymást.

Mit mondjak, ezek közül kettőnél többre nem igen tudtam egyszerre figyelni. Ekkor kezdtem egyre jobban értékelni azokat, aki ezt már tudják, és készség szinten művelik. Nem is olyan egyszerű. Persze a kiképzők tőlünk sem vártak csodát. Hisz tapasztalatból tudják hosszú gyakorlás, sok munka, ennek elsajátítása.

Mikor már-már felértünk a tetőre, kezdtünk ráérezni a dolog mibenlétére. Úgy láttam a gárdisták is veszik a lapot. Talán nekik, mint férfiaknak, nem volt annyira idegen sem a feladat, sem a környezet, mint nekem.

Nem ragozom, még kétszer kellett miattam megállni ezután. A Nemzetőröknek ez a kis túra meg sem kottyant, de szerencsére a gárdisták sem dőltek ki.

Kis pihenő után lefelé indultunk, már csak „simán”, egymás után, talán még egyharmadnyi időt sem vett igénybe. Elég volt csak arra figyelnünk, hová lépünk.

Miután visszaértünk a tisztásra, ahonnan indultunk, pár percnyi pihenő következett.

Majd újabb feladatként az őrmester, és a tizedes elindult a csapattal a másik irányba fel a hegyre. Ide én már nem követtem őket.

Valószínűleg ez már sok lett volna nekem. Így hát a parancsnok felügyelete alatt kipihenhettem magam, majd, hogy ne fázzunk fekvőtámaszokat csináltunk. Tényleg segített. Ha csak ücsörögtem volna, biztos odafagyok. Ezután a parancsnok előkészítette a mászó kötelet, megmutatta, hogy milyen csomót, érdemes kötni, ami mintegy csigaként funkcionál, kiválasztotta a két pontot, ahová kifeszítette. Közben néhány jól használható „trükköt” mondott el. Például, hogy hogyan, miből lehet „mentő” mellényt, vagy éppen úszógömböt készíteni a nagy „semmiből”. Miből lehet pl. teát főzni, ha valaki belázasodik és nincs gyógyszer a közelben, stb.

Mesélt többek közt a Nemzetőrség eddigi feladatairól is – ez egy külön fejezet.

A csapat kb. fél négyre ért vissza, sárosan fáradtan, de egyben. Sötétedésig még maradt annyi idő, hogy kipróbáljuk a kötélen való átmászást. Ennek kétféle módját ismertük, meg az egyik az úgy nevezett, lajhármászás – na, ezt nekem találták ki –, a másikat ausztrálmászásnak hívják. Hát ez nekem nehezebbnek tűnt. Megjegyzem, az is, legalábbis a gyakorlatlanok számára. Azért ennek is meg van a maga technikája, trükkje.

Mielőtt sort kerítettünk volna a mászásra, megtanították nekünk, hogyan kell az úgy nevezett beülőt készíteni. Ennek legfőbb haszna, hogy baj esetére megóv a lezuhanástól. Tehát egyfajta biztosítás ez is.

Első mutatásra elég egyszerűnek tűnt, de igen gyorsan kiderült, hogy azért ez is, akárcsak a 8-as csomó készítése némi gyakorlást igényel.

A tizedes ment elsőnek, hogy lássuk, hogyan kell végrehajtani a feladatot, majd az őrmester következett.

Miután közelebbről is megszemléltem, már láttam, hogy nekem ezzel is gondjaim lesznek, de a leginkább akkor kaptam frászt, amikor megláttam, hogy a mászás még csak-csak menne, hanem kötélre való feljutás! Ez szinte mindenkinek némi problémát jelentett, alig volt biztos pont, ahonnan a kötélre rá lehetett volna kapaszkodni, a lábat megvetni. Hogy mégse legyek teljesen haszontalan, inkább megpróbáltam képeket készíteni, és segíteni egy két biztató szóval.

Ha mást nem is tanultunk ebből, annyit biztosan, hogy az embernek elsősorban saját magát és félelmeit kell legyőznie, hogy legyőzhesse az akadályt is.

Azt gyorsan és többször felismertem, hogy nekem van még mit fejlődnöm e téren. Minden esetre rajtam kívül mindenki teljesítette ezt a feladatot is. Pedig a kötél belengett, és emiatt sokkal nehezebbé vált a haladás.

Ezután a parancsnok megmutatta, hogyan kell egy kötelet úgy „felcsévélni”, hogy az használatkor ne csomózódjon össze. Ez, akár életet is menthet, de időt biztosan megtakaríthatunk vele.

Mire végeztünk mindennel, besötétedett. Zárt alakzatba rendeződve már sötétben tértünk vissza a faluba. Átöltözés után – vizes, sáros ruhák cseréje, bakancsok sártalanítása –, már csak a hazaút volt hátra.

Mit mondjak, még a kíméletes bánásmód ellenére sem igen maradt olyan porcikám, melyben ne lett volna izomláz, feszülés. A gárdista fiúk sem álltak jobban e téren, ráadásul ők minden feladatot végrehajtottak, - nem úgy mint én.

Mikor hazaértünk, megkérdezték tőlem, hogyan éreztem magam. Akkor, és most is azt mondhatom, fizikailag kissé ugyan leszanáltan, de lelkileg megerősödve, valahogy úgy éreztem akkor is, most is, hogy tartásom lett, éspedig másként, mint eddig volt.

És igen. Jól éreztem magam. Egyáltalán nem tartom kárba veszett időnek, vagy energiának. Épp ellenkezőleg, hasznosnak találtam. Ráadásul arra is rájöttem - kis segítséggel -, nem kell szégyenkeznem, amiért „bénáztam” kifulladtam.

Azért kellene szégyenkeznem, ha meg sem próbáltam volna!

Audie

2007.12.02