Magyarnak lenni...

„A föld sohasem hagyja el az embert...”

Olvasva Morvai Krisztina köszönetét a Chartásoknak, eszembe jutott, hogy meg kéne köszönni, a 13 milliós sikkasztás egyik gyanusítottjának, Kolompár Orbánnak is, hisz végső soron az ő biztatására, sőt az ő aktív közreműködése mellett zajlott le ez az aktus a Dunaparton.

Aztán meg mindjárt meg is kéne kérdezni, - ha már így belejöttek a tisztára mosásba-, mikorra tervezik az érintett romák gyalázatának tisztára mosását?

Egész pontosan arra a mocskra gondolok, amit a cigánybűnözés kent rájuk. Mikor és hogyan szándékoznak lemosni ezt a gyalázatot? Vagy ezek az esetek nem zavarják őket? S ha nem, vajon miért nem?

Attól tartok sokan pontosan tudják az okát. S már egyre többen sejtik.

Miközben ők szóban félnek a gárdistáktól, félnek a fegyelmezettségüktől, a bátor kiállásuktól, attól, hogy rájuk mindig lehet számítani. Miközben a sírgondozást, a véradást és a hagyományőrzést is félelemkeltőnek titulálják, aközben nem csak a magyar közösségeket, de a sajátjaikat is rettegésben tartják. S a pozitív diszkriminációtól elkényelmesedetten azonnal sivalkodnak és jogvédőkért kiáltanak, ha esetleg nekik is annyit és annyiért kell dolgozniuk, úgy kell(ene) tanulniuk, élniük, mint a magyar emberek többségnek és dolgosabb cigánytársaikanak.

Látják ezt egyre többen, még azon a romák is egy része is, akik hasonló gondokkal küzdenek, s mégis tisztességes jószomszédi viszonyban vannak magyar társaikkal is. 

Annak pedig, hogy mind a mai napig  többségük  nem illeszkedett be abba a nemzetbe, amelyben él (és itt nem csak Magyarországról, de a világ bármely országáról beszélhetünk), annak egyik legfőbb oka, hogy nem is akarnak. Magukra nézve nem tartják követendőnek az adott ország írott és - a talán még sokkal fontosabb -  íratlan törvényeit. Ellenben megpróbálják elfogadtatni, ráerőszakolni a maguk sajátos életfelfogását a helyi közösségekre. 

Bár az akarat hiánya az egyik legfőbb baj, de ne felejtkezzünk meg a trendet fenntartó sőt támogató, feneketlen zsebű korrupt és gátlástalan politikusokról, roma „jogvédőkről”, és a pénzemberekről sem, akiknek nagyon is jól jön az ellentét gerjesztéste, melynek fokozásától sem riadnak vissza. Teszik ezt olymódon, hogy a (még!) többségi társadalmat szembeállítják, etnika, politikai, nemi alapon való megkülönböztetés eszközével, a pozitiv diszkriminávióval, sőt még attól sem riadnak vissza, hogy törvényekkel tegyék őket egyenlőbbé az egyenlőknél. Rájuk, akárcsak politikusainkra más, enyhébb szabályokat alkalmaznak. 

Nem szivesen, de példák garmadáját tudnám felsorolni akár csak a közelmúltból. Amikor a megalázott tanárt, diákot, a munkájának gyümölcsét védőt, a bántalmazottat büntetik meg, vagy aránytalanul nagyobb hátránybahozással sújtják őket. A durvább bűnesetekről és a bűnügyi statisztikákról már nem is szólunk. 

Ebben az országban soha nem volt annyi ellenszenv a másként gondolkodás, vagy épp a másság iránt. Soha nem volt olyan nyílt és kíméletlen küzdelem a különböző politikai, ideológiai beállítottságú emberek között, mint az utóbbi néhány esztendőben. S ezért a legfőbb felelősök a politikusok maguk. Semmit mondó, demagóg beszédeikben, csak úgy hemzsegnek a lózungok, jól csengő csusztatások, de tetteik ezek ellenkezőjéről árulkodnak. Az egész ún. „gengszterszerváltás” semmi másra nem volt jó, minthogy az egymást váltó pártok, és  kiszolgálóik kifosszák, kiárusítsák az országot saját hasznukra és a benne élők kárára. Ezt meglátni, nem politikai hovatartozás kérdése. Ki kell tekinteni a világba, és nem a lakájmédiának kell hinni, hanem a saját szemünknek. Aki nem hiszi, vegye csak elő az utóbbi évek közüzemi számláit, emlékezzen a betegellátásra! Nézze meg, hogy mibe került, s hogyan változott a napi létfenntartása évről-évre!

 

„Lehet valakinek bármily hatalmas vagyona, akkor is csak két méter hosszú ágyon alszik”

Fedák Sári nyomán 

Miről beszélünk hát?! Nem dughatjuk fejünket a homokba örökké! A hallgatás, a beletörődés, a gyávaság mind, ennek csak zöld utat ad.

Mi akik itt élünk, akik magyarnak valljuk magunkat bárhol legyünk is a világban, magyarok vagyunk. Még akkor is, ha más nemzetiségűek felmenőink! Még akkor is nem itt születtünk!

Mert MAGYARNAK nem születni, MAGYARRÁ válni kell!

Tetteinkkel, gondolkodásunkkal. Hagyományaink, történelmünk, s nemzeti értékeink megbecsülésével és megőrzésével.

S nem utolsó sorban magyarságunk büszke vállalásával! 

A bűnösöknek, hazaárulónak pedig senki sem kegyelmez! Sem isten, sem ember.

Alább pedig Morvai Krisztina fent említett írását olvashatják.

Kedves Magyar Charta Aláírók, Kedves Chartás Kartársak!

          Nagyon köszönöm, hogy a magunkfajtáktól rettegők a szombat délutáni megmozdulás során lemosták a vért az „Árpád sávos zászlóról". Megkönnyebbültem. Eddig ugyanis, akárhány előadáson és tudományos értekezés olvasása során is bizonyosodtam meg arról, hogy az „Árpád sávos zászló" a magyar nemzet, a magyar történelem dicsőséges jelképe – én azért szorongtam. Féltem tőle, hogy megbánthatom az érzékeny lelkűeket, akik nem szeretik látni ezt a jelképet. Ezért aztán soha, semmilyen formában nem birtokoltam és másokat is igyekeztem lebeszélni róla. Most azonban megváltozott a helyzet. A zászlót kimosták. Bármi is tapadt eddig hozzá – most már tiszta. Köszönöm ezt a nemes gesztust Önöknek, Kedves Chartás Kartásak. Most már könnyű szívvel szereztem be egy Nagy-Magyarország térképet ábrázoló dísztárgyat, amelyen Árpád „sávos" csíkozás látható és tettem az autóm visszapillantó tükrére. Büszkén, hogy mindenki lássa. Az Önök tisztító akciója után immáron rendszeresen fogom meglepni magamat és barátaimat egy-egy ilyen ajándékkal, s lehet, hogy a soron következő Charta gyűlésen már „Árpád-sávos zászlóval" fogok vonulni. (Hallom, október 4-én lesz. Miért kell ilyen sokat várni szombathoz képest? Két héten át mit fog kezdeni ez az ország kirekesztés ellenes tüntetés nélkül?)

          Nagyon köszönöm, hogy a sok vita után ilyen tiszta és világos helyzetet, tiszta zászlót teremtettek. A legjobbkor. Most omlik össze az a globális pénzügyi rendszer, amely tönkretette Magyarországot. Most kell észhez térnünk, s rájönnünk, milyen fontos a függetlenség, a nemzethez tartozás, a nemzeti önrendelkezési jog. S magyarságunk megélésében a jelképeknek komoly szerepük van. Köszönjük tehát, hogy ötletes performance-ukkal népszerűsítették az egyik legszebbet, legfontosabbat közülük.

                                                                                Szívélyes üdvözlettel:
                                                                                Morvai Krisztina

Budapest, 2008. szeptember 21.