Horthyt egyesek – teljesen tévesen – az 1938-1941 között megvalósított területi revíziók (terület visszaszerzések) „atyjának” tekintik, és ezért érdemtelenül tisztelet övezi egyes nemzeti körökben. A Horthyt kritika nélkül ünneplők a területi revíziókból általában mást nem ismernek, mindössze annyit, hogy a kormányzó – szokásos fehér lován – bevonult Kassára, Kolozsvárra és a Délvidékre. Sajnálatos módon ezekért a látványos bevonulásokért is csak annyit tett a „főméltóságú kormányzó úr”, mint az 1919. november 16-i budapesti bevonulásért: semmit.

Ismeretes, hogy az 1920-as trianoni békediktátum után Magyarország egyik legfőbb célkitűzése az elszakított területek visszaszerzése volt. Azonban míg a környező országok, a kisantant államai (Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia) korlátlan mértékben fejleszthették és erősíthették hadseregüket, ráadásul Magyarország ellen véd- és dacszövetséget is alkothattak, addig Magyarország fegyverkezését a békediktátumban teljesen lehetetlenné tették, még a sorkatonaság intézményét sem engedélyezték és egy mindössze 35 ezer fős honvédség felállítására adtak lehetőséget az antant részéről. A fegyverkezési korlátozásunk hivatalosan csak a bledi egyezménnyel ért véget 1938-ban, addigra pedig a környező országok két évtizedes, gyakorlatilag behozhatatlan előnyt szereztek a fegyveres erők terén. Mindhárom ellenlábas ország hadserege egyenként is összehasonlíthatatlanul erősebb volt a Magyar Honvédségnél, és ezt mi semmiféle Győri Programmal nem tudtuk már behozni. Egyszerű volt tehát a képlet: a szomszédok önmaguktól nem mondtak le egyetlen talpalatnyi földről sem, Magyarországnak pedig erővel – vagyis fegyveres úton – abszolút nem volt esélye bármit is visszavenni. Ebből a területi revíziók szempontjából kilátástalan helyzetből jelentett kiutat, egyfajta reménysugarat a Harmadik Birodalom felemelkedése. Más nagyhatalomtól ugyanis hiába várhattuk volna az igazságtalan határok felülvizsgálását. Németországot is komoly – bár a magyarnál jóval kisebb – területrablás érte a Versailles-i békeszerződésben. Németország elveszített 70.600 km2 területet, területének más részeit pedig átmenetileg megszállták, demilitarizálták, illetve elvágták Németországtól (Kelet-Poroszország és Danzig kérdése). Európa felemelkedő nagyhatalmának tehát a legfőbb külpolitikai célkitűzése a Versailles-i béke felülvizsgálata volt. És itt reménykedhetett Magyarország is, hogy mint régi I. világháborús harcostársak, segítenek nekünk revízió alá venni Trianont. A németek persze nem a két szép szemünkért segítettek volna, őket természetesen saját külpolitikai érdekeik vezérelték. Magyarország legnagyobb lehetőségének a Csehszlovákiával szembeni területi revízió látszott, hiszen ez az ország nagyon szúrta Hitlerék szemét: az ott élő 3,5 millió szudétanémetet feltétlenül a birodalomban szerették volna tudni és egyébként is „Európa féregnyúlványának” nevezték ezt a művileg létrehozott mesterséges államot.

Történt, hogy 1938 szeptemberében Németország és Olaszország elérte, hogy Münchenben – az angolok és a franciák részvételével – nagyhatalmi egyeztető tárgyalások kezdődhettek Csehszlovákia kérdésében. Itt Chamberlain és Daladier elismerték a német területi igényeket Csehszlovákiával szemben, míg a csehszlovák-magyar vita rendezését rábízták a német és olasz félre. A nagyhangú, szájhős módjára revizionista Horthyék a Csehszlovákia elleni német akció idején olyan ajánlatot kaptak a németektől, amilyenről a megelőző két évtized során csak álmodozhattak a magyarok: amennyiben a Magyar Honvédség tüntetőleg felvonul a csehszlovák határt képező Duna vonalára a német akcióval egy időben, az osztozkodáskor Magyarország visszakapja az egész Felvidéket Kárpátaljával együtt. Erre a visszautasíthatatlan ajánlatra Horthy és köre nemet mondott, mert tartottak a nyugati hatalmak rosszallásától. És itt lehet tetten érni a tipikus Horthy-féle gondolkodásmódot: míg a nyugati hatalmak 1918-1920-ban úgy bántak el Magyarországgal, ahogy azt nem szégyellték, Horthy ugyanezeknek a hatalmaknak az esetleges rossz véleményét figyelembe véve nem tette meg a kellő passzív csapatmozgásokat annak ellenére, hogy a terület visszacsatolásokat az ország egész közvéleménye várva-várta. Horthyra egyébként is jellemző volt az „angolszász” hatalmakkal (és a zsidósággal) kapcsolatos erős rokonszenve még akkor is, ha ez ellene ment a magyarság érdekeinek. Arról pedig regényeket írtak a korabeli jobboldali publicisták (pl. Milotay István), hogy a kormányzó és köre mennyire lenézte Hitlert, pusztán annak „parvenü” származása miatt. Az 1938 októberében lezajlott csehszlovák-magyar kétoldalú határtárgyalások pedig semmiféle kompromisszumot nem hoztak (gyakorlatilag a szlovákok önként visszatértek volna a magyar fennhatóság alá – szerk.), ezért Hitler és Mussolini (az angolok és a franciák előzetesen bejelentett, müncheni érdektelensége miatt) döntőbíráskodhatott a két ország területi vitájában. Az 1938. november 2-i I. bécsi döntéssel Magyarország a Felvidék és Kárpátalja keskeny, déli sávját kapta meg egyetlen kardcsapás nélkül, amelynek lakossága mintegy 86%-ban magyar volt. És ekkor jött Horthy kedvenc politikusa, a nagy dzsemborizó cserkészvezér, a félhülye Teleki Pál (utóbbi megállapításunk alátámasztására elég csak rápillantani az arcképére). Etnikai térképeket kezdett el lobogtatni a németek orra előtt, hogy Magyarországnak még további területek jártak volna etnikai alapon (pl. a Zobor-vidék Nyitra térségében). Mire a németek leállították ezt a szánalmas alakot, és teljes joggal megjegyezték: „A magyarok úgy akarnak részt venni a lakomán, hogy előtte nem vették ki a részüket a főzésben”. Mindennek ellenére Horthy saját győzelme ünnepeként vonult be fehér lován Kassára…

Ismét csak nem Horthyn múlott, hogy Magyarország kis híján nem szerezte vissza Kárpátalját 1939 márciusában. Miközben ugyanis a németek teljesen felszámolták Csehszlovákiát, csak egy maroknyi magyarnak, a bátor önkéntesekből álló Rongyos Gárdának jutott eszébe, hogy itt az alkalom újabb jelentős terület visszaszerzésére (csak a rend kedvéért jegyezzük meg, hogy Kárpátaljának mindössze 13%-a volt magyar nemzetiségű, ellenben visszaszerzésével létrejött a rég áhított lengyel-magyar közös határ). Különös módon a nagy revizionista Horthynak Kárpátalja visszaszerzése eszébe sem jutott, ugyanis neki fontosabbak voltak a nyugati hatalmak kényes gondolatai. Miután azonban a rongyosok gyakorlatilag megtisztították a terepet az ellenállóktól, végül kelletlenül mégis kiadta a parancsot a kárpátaljai bevonulásra. Amennyiben nem ezt tette volna, a magyar nép vasvillával hányta volna ki az országból a főméltóságú lovas tengernagyot (csak jeleznénk, micsoda komédia az utóbbi három szó).

A sikeres területi revíziók legnagyobb területet érintő szakasza Észak-Erdély visszaszerzése volt. Ismeretes, hogy Trianonban csak Románia nagyobb darabot kapott Magyarországból (103.000 km2), mint amennyi összesen a trianoni Magyarország lett (93.000 km2). Németország a Romániával szembeni területi igényeinket kezdetben egyáltalán nem támogatta, mert Románia neki fontos nyersanyag beszerző forrása volt (Ploiesti környéki kőolajmezők). Azonban 1940 nyarán a két szomszédos ország között olyannyira kiéleződött a feszültség, hogy Németország és Olaszország (München szellemében) tárgyalóasztal mellé ültette Romániát és Magyarországot. A Turnu Severinben lefolytatott tárgyalások semmiféle kézzelfogható eredményt nem hoztak (hasonlóképpen a korábbi komáromi eseményekhez), így ismét döntőbíráskodásra került a sor Németország és Olaszország részéről. Erdélyt és a Partiumot kettéosztva Magyarországnak juttatták Észak-Erdélyt a Székelyfölddel és a Partium északi részét (43.000 km2, 51% magyar etnikumú lakosság), míg a nagyobb rész, Dél-Erdély, Dél-Partium és a Temesi Bánság keleti része a Román Királyság része maradt. Horthy tehát ismét puskalövés nélkül, a németek jóvoltából jutott jelentős területekhez. Hozzátesszük nyomban, hogy amennyiben a döntőbíráskodás előtt a határokra felvonult magyar és román hadsereg között összecsapásra került volna sor, ott minden bizonnyal mi húztuk volna a rövidebbet (bár voltak már csodák a magyar hadtörténelemben). Mindenesetre Horthy ismét saját dicsőségét növelve vonulhatott be fehér lován – ezúttal Kolozsvárra. Észak-Erdély magyarlakta településein természetesen népünnepély és virágeső várta a bevonuló magyar csapatokat. Rövid idő elteltével aztán – miután a judeofeudális Horthy-rezsim berendezkedett a visszacsatolt területeken – arcára fagyott a mosoly az ottani magyaroknak. Meg kellett ugyanis ismerkedniük a nagyképű, lekezelő, úrhatnám Horthy-féle közigazgatással, akik ott is csak a „büdös paraszt, büdös proli, büdös baka” hármasságában tudtak gondolkodni és csípőből lekezelték az erdélyi magyar embereket is. Hogy az ottani magyarok nem ezt várták, azt jól alátámasztja Wass Albert erdélyi magyar író több regénye is, ezek közül a leginkább a „Jönnek!” című kisregényt ajánlanánk (itt meg kell jegyeznünk, hogy sok mindenben nem értünk egyet Wass Albert nézeteivel, de ebben az esetben kivételesen egyezik a véleményünk az ő tapasztalataival).

1940 telére Horthyék kezdtek rájönni, hogy – előzetes elképzeléseikkel ellentétben – végletesen elkötelezték magukat a Harmadik Birodalom mellett, hiszen az addig visszaszerzett területeket gyakorlatilag mind az ő tenyerükből kapták. Megszületett tehát a nagy ötlet: örökbarátsági szerződést kötni az ellenséges (és területrabló) Jugoszláviával! A szerződés meg is köttetett, így Horthyék néhány hónapig elmondhatták magukról, hogy a Magyarországot körülvevő német érdekeltségű gyűrűn sikerült rést nyitni és ezzel kedvében járni az angolszász hatalmaknak. Egyszerű volt tehát a Horthy-féle hintapolitikás külpolitikai képlet: aki segít (Németország), azt hülyének nézni, aki pedig addig csak rosszat okozott (Anglia), annak pedig a kegyeit keresni. Nyilván az örökbarátsági szerződéssel Horthy önként le is mondott a Jugoszláviához csatolt területekről (tipikus revízió-centrikus külpolitika…) Aztán jött a balkáni német támadás, amelynek során Magyarország előbb engedte területén keresztül a német csapatok átvonulását, azonban annak ellenére sem csatlakozott a Jugoszlávia elleni támadáshoz, hogy a németek ennek fejében ideígérték egész Horvátországot, míg a többi magyarlakta vagy vegyes etnikumú területek kérdését később kívánták rendezni (pl. a Délvidéken a német etnikumra támaszkodva felmerült egy Hermann Göringről elnevezendő államalakulat is). Horthyék – csakúgy, mint a csehszlovákiai német felajánlás idején – ebbe sem mentek bele. Túl kockázatos volt… És különben is, mit szóltak volna az angolszászok? Meg hát az örökbarátsági szerződés, ugye. Egy nagy vicc az egész. Ilyen kétszínű, sunyi és gyáva politikát magyar ember sohasem képviselt történelmünk során. Aztán amikor néhány nap múlva, amikor Horvátország függetlenségi nyilatkozatával jogilag is megszűnt létezni Jugoszlávia, Horthyék – dögevő módjára – megtámadták a már megvert Jugoszláviát és bevonultak a Délvidékre. Az osztozkodás után aztán megtarthatták Bácskát, a Baranya-háromszöget és a Muravidéket (összességében 37% magyar lakossággal, amely ezen az etnikailag rendkívül kevert területen relatív többséget jelentett).

Megtörtént tehát a terület revízió 4. lépése, így a Trianonban elveszített területek mintegy 40%-át, 79.000 km2-t szerzett vissza Magyarország a németek jóvoltából. Amint láttuk, Horthynak az egészhez gyakorlatilag semmi köze nem volt – a fehér lovas bevonulásokat leszámítva. A későbbiekben, amikor Magyarország belesodródott a II. világháborúba, Horthyék tovább folytatták kétkulacsos politikájukat: nem csoda, hogy a németeknél elszakadt a cérna 1944 tavaszán és megszállták az országot. Az igazi árulás pedig majd csak ezután következik, amikor az ellenséggel, a szovjetekkel kezd el tárgyalni a fegyverszünetről és a kiugrásról. Itt emlékeztetnénk mindenkit, hogy az igazi magyarok mit tettek 1552-ben, Eger várának védelme idején azokkal, akik az ellenséggel tárgyalgattak… A megadás és a gyáva átállás meghiúsulása után pedig a hungaristáknak már a magyarok becsületéért kellett harcolnia Budapesten és a Dunántúlon. Aztán persze az ország pusztulását könnyű volt az ő nyakukba varrni, miközben Horthy az emigrációban már az emlékiratait írogathatta.

Fenti dicső tettei miatt Horthynak nem is kellett háborús bűnösként „népbíróság” elé állnia és egy zsidó bankárcsalád, a Chorin család kegyelem-életjáradékán tengethette tovább szánalmas életét Portugáliában.

Gratulálunk!

Berényi Sebestyén - Jövőnk.info