A gyűlölet népe szeretetre buzdít, hetedíziglen!
2007. december 9. 01:59:59

Hit vagy történelem?

Harcosabb zsidó és butább keresztény körökben nagy felháborodást keltett a lapunkban először megjelent a Cser Ferenc  neve alatt a Hanukával foglalkozó írás.  Személy szerint, mint e lap szerkesztője  megkülönböztetett figyelemmel kísérem azoknak a cikkeknek fogadtatását, amelyek először itt jelentek meg nálunk.

A felháborodott olvasói levelek szinte kivétel nélkül egy „zsidó vallási esemény” megszentségtelenítéséről  lamentálnak. Mint szerkesztő kénytelen vagyok az adott cikket védelmembe venni, és a több olvasói levelekből a legsérelmesebb vádpontokra válaszolni.

Egy zsidó olvasónk írja: „Nem értek egyet és egyetlen keresztény szellemiségben felnevelkedett ember sem érthet egyet a december 4-töl nyolc napon át tartó zsidó vallási ünnep a Chanukka megzavarásával. Ezt a gyomorfordító dologot semmi nem indokolhatja.”

Mindenekelőtt, azon feltételezés, hogy a mai magyar korosztály zöme keresztény szellemiségben nevelkedhetett, már magában is álnokság, ha belegondolunk, hogy pont a zsidó vezetőségű és lelkületű magyar kommunista uralom mindent elkövetett, hogy ez a keresztényi neveltetés ne történhessen meg. És ezt egy éber de főleg héber olvasónak tudnia kellene.

A magyar vallási ünnepek megnyomorgatása az egész keresztény testülettel egyetemben a zsidó vezetőségű  kommunista gárda révén fél évszázadon keresztül olyan gyomorfordítóan aljas dolog volt, amelyen még egy hivatalos zsidó bocsánatkérés sem tudna segíteni, bár erre várhatunk!

Ráadásul a Hanuka körülbelül csak annyira vallásos ünnep, mint a Purim, semennyire sem, de erre később visszatérek.

A vallás definíciója: A vallás az egyéni hitből közösségi szintre emelt, szervezett hit az emberfeletti, az emberi életet meghatározó hatalmakban.

Amennyiben valós vagy vélt történelmi eseményt, eseményeket (mint például Hanuka vagy és Purim ünnepét) kezelünk isteni szinten, úgy magunkat tekintjük Istennel egyenértékűnek, és ez már nem vallás, hanem önteltség!

A különböző zsidó történelmi események vallási és kulturális szintre emelése nem jelenti azt, hogy definíciógyilkosságra kell, hogy vetemedjünk. Csak azért, mert például az 1993-ban a Századvég kiadó gondozásában megjelent Kertész Imre könyvecskéje „A holokauszt, mint kultúra” - címet kapta, nem jelenti azt, hogy a zsidó kultúrát a "Shoa-üzletből" élő író szintjén értékeljük, ha nem akarunk egyetemesen zsidóellenesekké válni.

Olvasóink, ez esetben Bodó Kirchsteuer Attila így folytatja: „Nem tudok arról, hogy a Szent István napi körmenetet valaha cionista körök vagy kaftános zsidók légiriadó szirénával zavarták volna meg!”

Nem jó az analógia. Abban az esetben, ha Izrael állam fővárosában az oda minden korlátozástól mentesen betelepült több százezer magyar keresztény nyilvános és vallásos  utcai felvonulásáról lenne szó, közvetlen azután, hogy a magyar miniszterelnök bejelentette, hogy kilóra vásárolják fel a zsidók a Balfour deklaráció szellemiségével ellenkező, lopott, rablott országát, akkor közelebb állnánk a helyes példabeszédhez, de így a fenti lamentáció is hamisan cseng.

Bármennyire is sértően hangzik, hazánk még mindig magyar és nem zsidó köztársaság, tehát a nálunk élő kisebbségnek illene önmagát egy szégyenletes izraeli ömlengés után annyira visszafognia, hogy az általa vallásnak aposztrofált, vélt történelmi eseményt nem viszi ki az éppen a szociális sírja szélén tántorgó ország Judapestnek csúfolt fővárosának egyik legfrekventáltabb terére.

Ilyet csak egy a felsőbbrendűségétől teljesen elvakult gyűlölködő tömeg képes. Tette ezt többek közt az a rebe Oberlander Baruch, aki hazánkban uralkodó szellemi sötétségről beszélt, vagyis szeretett volna beszélni, ha a magyar nyelvtudása ezt számára megengedte volna. Szellemi tündöklés ide vagy oda, egy befogadó országban aki az adott gazdanép szellemi sötétségén elmélkedik, legalább a befogadó nép nyelvét tanulhatná meg rendesen.

Úgy, ahogy egy 1%-os törpepártnak nem szabadna, hogy a befogadó nép számára, annak és arra megnyomorító törvényeket erőltessen, úgy a nagy szakállú lelki törpéknek sem kellene magukat akkora zenebonával hirdetnie, mint azt tették a homoszexualitás-vallás degenerált követői a nemrég botrányba fulladt buziparádé alkalmával. Ja, hogy a buziság nem vallás? Miért ne lehetne, ha a Hanuka és a Purim tud az lenni?

És ha már itt tartunk, nézzük meg, hogy mitől vallási ünnep például a Purim. Közismert, hogy az esemény alapja egy történelmileg még pontosan alá nem támasztott tömegmészárlás, amelynek szenvedő alanyai perzsák voltak, a mai Irán lakosságának ősei. 

A mese Xerxes, más néven Ahasuerus  perzsa király udvarában játszódik. A király minisztere Haman az ott élő zsidók ellen tör, de a király ágyasa Eszter eléri az uralkodónál, hogy mind Hamant és fiait a zsidókkal nem szimpatizáló további 75 000 perzsával egyetemben meggyilkolhassák. 

A történet csak a gyűlölet fantáziájának szülötte, mert a hivatalos történelemkutatás ilyen sikeres zsidó tömegmészárlásról nem tud az adott időben, de nem is ez a lényeg. Amire oda illene figyelnünk, az a mérhetetlen gyűlölet és vérszomj, amelyet vallás mögé rejtenek. Ki nem emlékezne hazánkban a „barátfüle” nevű tésztára, amely a zsidó „Kreplach” magyarosított változata.  A barátfüle Haman füle (Oznei Haman), vagy Haman összetört húsa néven ismert a Purimot ünneplők körében.  Ebben a lekváros derelyében a lekvár jelképezi a vért.

Zsidó gyerekek Hamant ütik és akasztják!

Nem gyomorfogató, hogy ennyi évezred után is a gyűlöletnek ekkora kultusza legyen? Vallás, amelyben a zsidó gyerekek akasztásosdit játszanak és az áldozat szimbolizált húsát eszik? Nem véletlen, hogy a nyugati politológusok szemeiket a jövő év március 3.-ára vetik, ha Irán ellen esetleges amerikai támadást akarnak jósolni. A Purim egy igazi iráni, perzsa mészárlásban válna olyan vallássá, amelyben a mese utólag végre igaz lehetne.

Olvasóink egyike így folytatja: „Lehet hogy néhány ember egy két zsidóra haragszik (talán jogosan) vagy  esetleg néhány tucat zsidót ellenszenvesnek talál, de az egész zsidóságot hitében és hagyományainak ápolásában igy  megsérteni alávaló dolog.”

Az "adott cikk" nem a hit oldaláról foglalkozott egy meg nem történt történelmi esemény hamis vallásba erőltetett mítoszával. Kútfői közt zsidó szerzőket sorakoztatott fel, bár Izrael Finkelstein és Neil Asher Silberman mellett olvasónknak ajánlanám könyvtárunkban található, a vita tárgyát képező cikk szerzőjének több könyvét is.

Ha már sértegetésnél tartunk, akkor én az olvasó helyett a Tilos Rádióban elhangzott „kereszténygyilkolásra” koncentrálnék, meg a rádió épületéből kicsempészett izraeli zászlóra, aminek elégetése

volt a jó indok, arra, hogy „alávaló dologgá” váljon az egész cirkusz.

A magyarországi zsidó szervezetek a mai napig sem tettek semmiféle ellenlépéseket a keresztényellenes kirohanások ellen. A tettek magukért beszélnek. Rebe Oberlander szánalmas magyar nyelvtudását nem vetette a latba, hogy a gyűlölet ellen szóljon, mint hosszas köpködés után olvasónk teszi, hogy kerek legyen a mondanivalója: „Közeledni kellene és nyiltan egymásra nézni. Beszélgetni és nem elbeszélni egymás mellett.Egy országot egy nemzetet nem lehet egymás ellenére sikerre vinni.”

A kérdés csak az, hogy ki akar sikerre vinni egy olyan országot, amelynek az ára sikere esetén magasabb, így Simon Peresz Izraelének felvásárláskor többet kellene fizetnie?  De az ötlet jó, tanácsot én is tudok adni.

A világ zsidóságának hálából, hogy hazánkban egy komoly zsidó tömeg élhet ragyogóan, az évi amerikai milliárdos segélyek egy részét átutálhatnák a magyar közkasszába úgy, hogy közben nem engednék meg hivatásos kleptokratáinak (ez a politikusainkat jelenti, a gyengébbek kedvéért), hogy a pénzt beérkezéskor automatikusan kommunizálhassák vissza a küldőnek.

Ugyancsak hálából kitakaríthatnák mindazt a mocskot, amit a magyarság nyakába varrtak hamisított filmjeikben, fizetett történészeik írta tankönyvekben. A hídépítéshez valós tettek kellenének és nem műfelháborodások.

Majd amikor a lakosság arányaiban fog olyan megfelelően kedvező életfeltételek közt élni hazánkban, mint amiről most a Los Angeles Times is beszámol a nálunk élő zsidókat véve alapul, akkor már a hídépítéshez a két oldalon a pillért megépültnek tekinthetjük.

Majd amikor magyar üzletemberek fognak dollármilliókból bevásárló központokat és lakóparkokat építeni Tel Avivban, Jeruzsálemben, míg ugyanakkor a zsidó üzletemberek a költekezés és honfoglalás eszközei helyett hazánkban a magyarokat is foglalkoztató termelői lehetőségeket teremtenek, akkor már a pillérekről elindulhat a híd vázszerkezete, hogy középen találkozzék.

De a teljes híd befejezéséhez még ezek sem elegendőek. A mentalitásnak, felsőbbrendűségi uralkodhatnékának kellene a megváltoznia azoknak, akik megbékélésről papolnak, miközben még gyerekeiknek is a gyűlöletet tanítják.  Tehát a híd sohasem fog megépülni.

A cikkhez természetesen nem zsidó de buzgó keresztények is hozzászóltak nehezményezvén Salamon és Dávid zsidó királyok a Torától eltérő megemlítését. Itt már nem csak a vallás, de a történelembírálat is elérte az adott cikket.

Nem kívánom személy szerint olvasóinkat untatni egy történelmi nyomozómunkával, de Józsuétól Reábeámig kell annak tanulmányoznia az adott időszakot, aki az Ó Testamentumot félretéve igazi régészeti bizonyítékok alapján szeretné az adott cikket bírálni.  Könyvajánlónak említeném Amy Dockser Marcus és Ahmed Osman magyarul is megjelent könyveit, hogy magának a cikk szerzőjének könyveit ne is említsem, amelyek könyvtárunkban nyomtatható változatban is fellelhetőek.

A félművelt olvasói zajra képtelenek vagyunk érdemben válaszolni, mert a történelmi téma kiértékeléséhez nem elég a felháborodás, mint vitaalap.

Mivel Cser Ferenc cikke nem a Chanukkah mai, a magyarságnak is bemutatott szokásvilágának részleteiről szólt, hanem az ünnep eredetéről, így lényegtelen, hogy az egyik zsidó olvasónk kioktató stílusát nagyon a szívünkre vegyük.

A szerző tisztában van menorah összes gyertyájának, ide számolván a shammus jelentőségével, a berakhot szövegével ide véve a she-asah-nisim, a l'hadlik imáját.  Tisztában van a dreidel, vagy pontosabban a sevivon játék szabályaival és ennek az olvasónak üzenem, hogy "nes gadol hayah sham (po)" – vagyis a „nagy csoda történt itt” - az valójában az, amikor - amikor új hazát találtak azok nálunk, akik ma a befogadókra akarják erőltetni szokásaikat, hitvilágukat, kultúrájukat.

A felháborodás döbbentett engem arra, hogy valóban be kell mutatnunk a zsidó vallásokat, ünnepeket azoknak történelmi aspektusában, ha már kilóra felvásárolt országgá váltunk. Itt az idő, hogy Passover, Sukkot, Rosh Hashanah, Shavu'ot, Yom Kippur ünnepeket is bemutassuk a zsidó szent könyveket a Talmudtól a Shulchan Aruck-ig.  Az utóbbi „terített asztallal” - kedveskedve a saját hídépítésünkhöz.

Neményi Péter

Forrás: Nemenyi Péter

A gyűlölet népe szeretetre buzdít, hetedíziglen!