|
Kitörés emléktúra
Gunhard 2010.02.15. 21:38
Túlzás nélkül állíthatom, hogy a túrának ez az utolsó harmada, várakozáson felülien nehéz és fárasztó volt. Olyan érzés volt, mintha, a természet ellenünk fordult volna. A terep borzasztó volt. Egy kilométer hosszan süppedős hóban haladtunk, majd 2-3 kilométer hosszan kőkeményre fagyott jégen estünk-keltünk. Ezt mélyen barázdált, néhol havas, néhol jeges szántóföld követte. Nyílt terep lévén, a süvítő széltől se védett meg minket semmi. ... Hajnali háromnegyed hatkor elértük a mányi Kitörés emlékművet. Becslésem szerint kb. 70-80 nagyon fáradt, de büszke fiatal teljesítette a távot. Sokan mécseseket gyújtottak az emlékműnél, mások csoportokba álltak össze, egy-egy fénykép erejéig. Kedves gesztus volt, hogy egy másik túra fogadóbizottsága megkínált minket teával. ... Összességében ez egy nagyon kemény túra volt, az időjárás, a terepviszonyok, és a távolság is próbára tette a teljesítőképességünket, de a hősi örökség és a bajtársi szellemiség végül legyőzte a fizikai és szellemi fáradtságot.
Kitörés emléktúra
2010.Február 13-14.
…..17.20 perc. Kezdetét vette a „Kitörés túra” , az Egységes Magyarországért Mozgalom szervezésében. A megemlékezés helyszínének közvetlen közelében kettes oszlopba fejlődtünk és a szervezők egy gyors létszámellenőrzést tartottak. Becsléseim szerint , a megemlékezésen résztvevőknek a harmada sorakozott fel a túrázni kívánók közé. Elgémberedett tagjainknak, kifejezetten jól esett a mozgás, s bár lehetett rá számítani, a rossz terepviszonyok (magas hó, járatlan utak) előrevetítették , hogy ez, nem egy egyszerű kirándulás lesz.
Körülbelül két óra menetelés után megérkeztünk egy tisztásra, a Nagy-Sziklafalnál lévő hármas katonasír mellé. Gondoltuk, hogy valami, itt is készülőben van, mert a szervezők egy kisebb máglyát raktak a tisztás közepén.
Bár nem vagyok jártas az ilyen dolgokban, megpróbálom mégis leírni, visszaadni a történtek hangulatát. A rendezők utasítására kört formáltunk a tűz körül. Egy tradicionális magyar öltözéket viselő szervező, vezette le a szertartást. Először elmondtuk ,a Magyar Hiszekegyet, majd Ős-Magyar hitszokás szerint emlékeztünk az elesett hősökre. Egy szarvból készült kupába, bort töltött a vallási vezető és áldást mondott, miközben bort locsolt a földre, a tűzbe, az ég felé és végül minket résztvevőket is megáldott. Aztán újra teletöltötte a kupát, amit aztán körbeadott. Miután mindenki ivott egy kortyot, az összetartozás jeleként, némán, vigyázzban állva gondoltunk az elesettekre. Végül úgy fejeződött be a szertartás, hogy a vallási vezető áldást kért „a tűzben élő hősöknek” , nekünk pedig kitartást. Ez az esemény meglepő, de mégis magasztos volt és véleményem szerint mindenki „hitvilágát” kielégítette.
Ezután, ismét kettes oszlopba sorakoztunk fel. Az eddig megtett útvonalon, mindenki felmérte
saját erőnléti állapotát és e szerint tagozódtunk három csoportba, a szervezők utasításai szerint. Én és közvetlen környezetem (Székely-Magyar Nemzetőrség) az első csoportba álltunk. A Nagy-Kopasz hegyi kilátóig elég erős menetben, meredek terepen haladtunk. Itt kisebb pihenőt tartottunk. Mindenki evett, ivott valamit és már indultunk is tovább. Ez idő tájt, vagyis a túra első harmadában kezdtek leszakadozni emberek. Akadtak sérülések, volt akinek a bokája ment ki, volt akinek a térde nem bírta. Tudomásom szerint a szervezők mindenkiről gondoskodtak.
Hajnali kettőig számunkra különlegesebb esemény nélkül telt a túra. Az első csoportban elég jó tempóban tudtunk haladni, amiért elismerés illeti a túra vezetőit, ugyanis ők taposták nekünk az utat, nem ritkán, a szűz hóban. Aztán elérkeztünk egy műútra. Itt a szervezők jóvoltából várt ránk egy autó, amiből forró teát és zsíros kenyeret kaptunk. Ezidáig véleményünk szerint, tökéletesen ment minden, ezután viszont támadt némi bonyodalom. A csoport egy része, elindult a műúton Perbál irányába. Hogy ez szervezői utasításra történt, vagy sem, azt nem tudom, de elég sokan követtük az élen haladókat. Egy kilométer megtétele után szóltak „hátulról” , hogy rossz az irány. A helyes útirány végül is a szántóföldön át vezetett.
Túlzás nélkül állíthatom, hogy a túrának ez az utolsó harmada, várakozáson felülien nehéz és fárasztó volt. Olyan érzés volt, mintha, a természet ellenünk fordult volna. A terep borzasztó volt. Egy kilométer hosszan süppedős hóban haladtunk, majd 2-3 kilométer hosszan kőkeményre fagyott jégen estünk-keltünk. Ezt mélyen barázdált, néhol havas, néhol jeges szántóföld követte. Nyílt terep lévén, a süvítő széltől se védett meg minket semmi.
A távolban már látszottak, egy falu fényei, de a nehézségek még korántsem értek véget. A falu körül sok magánterület, tanya volt, tele kutyákkal akik nem néztek különösebben jó szemmel minket. Némi keresgélés után végül sikerült „tiszta” utat találni. Ilyen és ehhez hasonló megpróbáltatások után megérkeztünk Zsámbékra. A szervezők végre „gatyába rázták” a társaságot. Megvárták, míg mindenki beérkezik, majd kettes oszlopba sorakoztattak minket. Távolságot nem, de az alakzatot tartva vonultunk végig a a falun keresztül, tovább, végső célunk Mány felé.
Hajnali háromnegyed hatkor elértük a mányi Kitörés emlékművet. Becslésem szerint kb. 70-80 nagyon fáradt, de büszke fiatal teljesítette a távot. Sokan mécseseket gyújtottak az emlékműnél, mások csoportokba álltak össze, egy-egy fénykép erejéig. Kedves gesztus volt, hogy egy másik túra fogadóbizottsága megkínált minket teával.
Összességében ez egy nagyon kemény túra volt, az időjárás, a terepviszonyok, és a távolság is próbára tette a teljesítőképességünket, de a hősi örökség és a bajtársi szellemiség végül legyőzte a fizikai és szellemi fáradtságot.
A Székely-Magyar Nemzetőrség nevében ezúton szeretnék köszönetet mondani a szervezőknek, akik a nehézségek ellenére, sikeresen teljesítették feladatukat.
Gunhard
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
