| Cikk : A VÍZ AZ ÚR! 1. rész |
A VÍZ AZ ÚR! 1. rész
SZRTI - Audie 2010.06.10. 16:02
Az első kisebb akadály Sajópüspöki környékén ért bennünket. Mivel az út egy több száz méteres szakasza már víz alá került. Rövid tanácskozás után, a kapott információk alapján, - úgy ítélve meg a helyzetet, hogy még átjuthatunk -, nekivágtunk ennek a szakasznak is. Nem mondom az a bizonyos "zabszem effektus" mindhármunknál jelentkezett, életem talán leghosszabb ideig tartó pár száz méteres útján. ... Még szinte be sem értünk a faluba, máris szóltak, hogy egy kéthetes (koraszülött) babának van szüksége sürgősségi ellátásra. Így hát egyenesen odairányítottak bennünket. Engem ekkor ért az első meglepetés. Naivan nem is sejtettem, hogy betegeink jó részének vélekedéséhez képest, mennyire eltérő fogalmaim vannak az úgynevezett sürgősségi ellátásról! ... Legtöbben kimerültségre fáradtságra panaszkodtak, de volt, akinek a magas, vagy épp az alacsony vérnyomása okozott gondot. Sőt olyan is volt, aki a leleteit velünk akarta beküldetni a kórházba. Krisztián nagy türelemmel kezelte mindegyik esetet. Bár olykor adódtak nehezebb pillanatok is, amikor a kiváncsiskodóktól, alig tudott dolgozni. ... A gáton tapasztaltam, hogy az emberek fáradhatatlanul dolgoznak, még mindig. A homokzsákokat a helyi felnőttek, és fiatalok töltik, valamint kisebb nagyobb gyerekek cipelik egy kupacba. Még az alig 8 éves is dolgozott keményen. A gáton a helyi lakosokat segítve, sok-sok terepszínű egyenruhás, dolgos kéz adogatta a zsákokat. Több száz méter hosszan húzódott a lánc. Ahogy végigmentem a gáton mellettük, fáradt, de jókedvű, jó hangulatú szavakat hallottam. No meg a jól ismert köszöntést is Adjon az Isten! Szebb jövőt. Ők ide is eljöttek, mint még sok más helyre, ahol a segítő kéz aranyat ér a gáton. Messzi városokból, az ország különböző részeiről érkeztek. Ami elkeserített csupán az, hogy a cigánysoriak közül, akiket délelőtt és napközben láttunk, és az önkormányzat ellátását élvezték a bajban, egyetlen eggyel sem találkoztunk. Még az életerős, jó fizikai állapotban lévők közül sem jött egyikük sem segíteni. Ők már többnyire tévét néztek, vagy aludtak a kultúrházban. Esetleg levegőztek valamerre.
A VÍZ AZ ÚR!
Két nap a Samaritanus Mentőszolgálat autóján.
(Edelény és Boldva)
I. rész
|
|
A Honvéd kórház két munkatársát, (Ursinyi Krisztián és Rétei Csaba mentősöket) kísértem el. A teli tankolt mentőautót a Samaritanus Mentőszolgálat bocsájtotta rendelkezésünkre, - Csaba náluk is rendszeresen ellát mentős feladatokat. Most azonban remekül teljesített, tapasztalt sofőrként is. Ezúttal a Samaritanus Mentőszolgálat egy GPS-szel is felszerelt autóját kaptuk meg.
¼ 6-kor Indultunk az M3-ason. Még elég felhős ég alatt, ködfoltokon át haladva; nem tűnt bíztatónak az időjárás – bár esőmentes, napos időjárást jósoltak.
A GPS irányításával haladtunk. Miskolcot elkerülve Ózdon át próbáltunk eljutni Edelénybe. Ózdon, a helyi rendőrkapitányságon, adtak további információt a még le nem zárt utakról, és arról, hogy melyik út járható még a körzetben, merről tudunk Edelényben jutni.
|
Az első kisebb akadály Sajópüspöki környékén ért bennünket. Mivel az út egy több száz méteres szakasza már víz alá került. Rövid tanácskozás után, a kapott információk alapján, - úgy ítélve meg a helyzetet, hogy még átjuthatunk -, nekivágtunk ennek a szakasznak is. Nem mondom az a bizonyos "zabszem effektus" mindhármunknál jelentkezett, életem talán leghosszabb ideig tartó pár száz méteres útján.
Átkelés a víz alatt álló úton
Innentől azonban jó darabig “síma” utunk volt. Leszámítva a kisebb nagyobb vízátfolyásokat. Azonban a közlekedési utak mentén szemünk elé táruló látvány lesújtó volt. Az út két oldalán mindenfelé szinte egybefüggő víztengerek, elöntött házak sora …
Több helyen is megálltunk, hogy a bajbajutottaknak egészségügyi segítséget nyújtsunk, ha szükséges.
Végül megérkeztünk Edelénybe, ahol már vártak ránk, és azonnal bejelentkeztünk a polgármesteri hivatalnál.
 |
Mi, a Bódva jobb partja felől érkeztünk meg a városba. Edelényben, mint a mi is és más híradások is beszámoltak, eléggé rossz volt a helyzet. A Bódva átszakította a gátat, nagy területeket elárasztva. Sokakat ki kellett telepíteni, mintegy 600 főt. A megáradt folyó elvágta az utat, mely a város két részét köti össze, a hidat is lezárták a gyalogos és autós forgalom elől. Már csak a katonai teherautóval és nehéz munkagéppel lehetett átvágni a sebes sodrású víz borította úton.
Aznap a Bódva elsodort egy motorcsónakot is a benne ülő négy tűzoltóval. A folyó a hídig sodorta el a csónakot, de végül markolókanalas járművekkel kimentették. Napközben folyamatosan erősítették a gátat a bal parton.
|
 |
A jobb parton, - ahol mi is voltunk - homokzsákokkal védték a házakat, amennyire lehetett. Ahogy körülnéztünk a házak vízben álltak a környező utcákban. A vályogházak lakóit mind kitelepítették, a többi ház esetében még vártak a kitelepítéssel. Délután pedig a kitelepítettek csónakokkal nézhettek körül portájukon. Ahogy Molnár Oszkár Polgármester úr elmondta, a kitelepítettek nagy része barátoknál, ismerősöknél lelt menedékre, de az önkormányzat is biztosított megfelelő szálláshelyeket.
Mivel Edelényt ketté vágta a megáradt Bódva, a két part közötti hídon és úton, csak a kanalas markolók és a katonai teherautók tudtak közlekedni az erős sodrás miatt. Ezekkel a a járművekkel oldották meg az emberek oda-vissza szállítását, valamint az egyéb szállítási feladatokat. Mentőautók mindkét oldalon álltak. Szerencsére komolyabb sérülések nem történtek, egy-két eset akadt csak, amely szakorvosi, vagy kórházi ellátást igényelt.
Később, délután kaptunk egy értesítést, hogy várnak minket egy másik helységben, először Szikszó került szóba, (Bár később kiderült, hogy oda már nem juthatunk be.) Így hát jelentettük, hogy átmegyünk, de amennyiben szükséges visszajövünk.
Irány Miskolc….
Miskolc környékén azonban rosszabbá vált az árvízi helyzet mint reggeli indulásunkkor volt, - pedig már akkor sem volt valami kedvező. Megtudtuk, hogy Szikszóra már semmiképpen sem mehetünk. Mert van ahol 2 méteres víz áll az úton, amin már semmiképp sem tudunk átjutni. Ezért rövid egyeztetés után Boldvára kértek minket, mert az árvíz miatt ott is megindult a kitelepítés.
Mint kiderült Miskolcról kijutni sem olyan egyszerű. A GPS csak a saját térképe szerint irányított minket, állandóan visszafordulást sürgetve. Kezdett már nagyon idegesítővé válni, hogy többször is körbe küldött minket, ragaszkodván a saját térképéhez, ezzel sok drága időt veszettünk. (végképp kiakadva ezen , arra kértem Csabát, lője már le a "banyát"!) Végül ezt a helyzetet a miskolci tűzoltók segítettek megoldani. Ők vezettek ki minket a városból a megfelelő útra, ahonnan már magunk is tovább haladhattunk… volna…, ha nem kellett volna kisebb-nagyobb útvonal módosításokat végrehajtanunk. Mert egyik óráról a másikra változott az utak járhatósága. Az Edelénytől mintegy 8km-re fekvő Boldvára kb. 86km-es kerülővel jutottunk el! Útközben, telefonon bejelentkeztünk a boldvai polgármesteri hivatalhoz is, megadva az elérhetőségünket, jelezve, hogy már úton vagyunk.
|
|
Még szinte be sem értünk a faluba, máris szóltak, hogy egy kéthetes (koraszülött) babának van szüksége sürgősségi ellátásra. Így hát egyenesen odairányítottak bennünket.
Engem ekkor ért az első meglepetés.
Naivan, nem is sejtettem, hogy betegeink jó részének vélekedéséhez képest, mennyire eltérő fogalmaim vannak az úgynevezett sürgősségi ellátásról!
A sportpályához kellett mennünk, itt helyezték el az áradás miatt kitelepített családok egy részét. A hiányos “homokzsák járdán”, libasorban gumicsizmában “siettünk” megközelíteni az épületet. Még néhány zsák lerakása megkönnyíthette volna az odajutást.
Amikor megérkeztünk, vagy tízegynéhány embert találtunk ott, köztük mezítlábas kisgyermekeket is, és az önkormányzati ügyeletben lévők irányító munkatársát, Esztert, aki épp azt mérte fel, mire lenne szüksége az elhelyezetteknek.
Mint kiderült, a babának szerencsére az ég világon semmi baja sincsen, mindössze az a gond, hogy ágyra van szükségük. Erről is az önkormányzat gondoskodott, ahogy sok egyéb szükséges eszközről, vízmelegítő edényekről, stb.
Így hát következő cél az önkormányzat épülete, hogy személyesen is bejelentkezhessünk.
Kiderült az is, hogy a faluban nincs éppen sürgősségi ellátás, illetve egyetlen mentő sem, ezért indokolt, hogy inkább itt maradjunk, mint Edelényben. Megbeszéltük az ottani illetékessel, hogy a hétvége hátra lévő részét Boldván töltjük, és ott állunk az önkormányzat, a lakosság rendelkezésére.
|
Láttuk, hogy nagy a sürgés-forgás az önkormányzat épületében. Folyamatosan dolgoznak, intézkednek. Jönnek mennek az autók a legkülönfélébb szükséges dolgokkal megrakodva. Az önkormányzat beszerezte, szállította az élelmiszereket, vizet, matracokat, ruhákat és minden más szükséges holmit is. Az itt dolgozók, folyamatosan készítették a szendvicseket, a főtt ételt, kávét, teát. Koordinálták az aktuális feladatokat. Mint kiderült ők is folyamatosan dolgoznak, éjjel-nappal, jól szervezett váltásban. Volt probléma is, mert a megígért homokzsákok, még nem érkeztek meg. Csak egy kisebb részük állt rendelkezésre, bár az emberek a gáton már várták. Ez aggodalomra adott okot, s ez rányomta bélyegét az itteniek hangulatára is.
Mikor beérkeztünk, megkértek minket, kísérjük el a a víz osztó autót, mely a cigánysorra szállít ásványvizet.
A víz elöntötte a cigánysoron lakókat, akiket szintén ki kellett telepíteni. Nagyobbik részüket a művelődési házban helyezték el, néhányuknak a sportpályánál lévő épület szolgált menedékül. – Itt jártunk mindjárt megérkezésünkkor. Azonban sokan nem költöztek át az önkormányzat által biztosított helyiségekbe, hanem házaik közelében maradtak, az út túloldalán, a feljebb lévő helyen felállított sátrakban, vagy a rokonok, ismerősök itt álló házaiban. Utólag megtudtam ennek az az oka, hogy a nem mernek távolabb menni házaiktól tartva a lopásoktól. Ez már csak azért is meghökkentő volt számomra, mert rajtuk kívül nem igen mászkált a házak közelében senki. Naiv kérdésemre, hogy: "akkor ki tud itt lopni?" Nem késlkedett a válasz: "Hát egymástól is lopnak."
Igazából még vasárnap sem tudtam felmérni, hogy végül is ki hol van elhelyezkedve, mert az emberek fel-alá járkáltak a faluban, hol itt, hol ott láttam felbukkanni az ismerős arcokat. Például akit nem sokkal előtte Edelénybe szállítottunk EKG vizsgálatra, majd kitettük a háznál, hogy az orvosi utasítás szerint szigorúan fekve maradjon, azt nem sokkal később bent a faluban találtuk a művelődési háznál, majd később ismét egy másik helyen.
A vízosztásnál a kivezényelt rendőrök segédkeztek. Némi nehézséggel sikerült csak sorba állítani az autó köré csoportosult türelmetlen embereket. Többen körbeállták mentőautónkat is, a legkülönbözőbb bajokra, betegségekre panaszkodtak. Voltak olyanok is, akik úgy gondolták, mérjünk vérnyomást mindenkinek. Bár Krisztián elmondta többször, hogy a sürgős ellátásra szorulók jöjjenek. Hisz tarthattunk akár járvány kialakulásától is, mert nemcsak a házakat, hanem a budikat is elöntötte az áradás. És látva, hogyan mászkálnak az emberek és pancsolnak a kisgyermekek mocskos nem épp szagtalan vízben, sejthető volt, a fertőzés veszély. Ahogy láttuk, a házakat néhol derék - vagy mell magasságban öntötte el a víz. Ennek ellenére folyamatosan járkáltak bennük és a környező víz alatt lévő utcákon a helyiek. Amúgy az emberek nagy része az erős napsütésben, rekkenő melegben hajadonfőtt, ráadásul mezítláb járkált, ezt én is aggályosnak tartottam, - különösen ebben a helyzetben – és mint tapasztaltuk is, legtöbben olyan panaszokkal jöttek, melyek jó része ebből és az alacsony vízbevitelből fakadt.
Legtöbben kimerültségre fáradtságra panaszkodtak, de volt, akinek a magas -, vagy épp az alacsony vérnyomása okozott gondot. Sőt olyan is volt, aki a leleteit velünk akarta beküldetni a kórházba. Krisztián nagy türelemmel kezelte mindegyik esetet. Bár olykor adódtak nehezebb pillanatok is, amikor a kiíáncsiskodóktól, alig tudott dolgozni.
Kicsit mérgesebbnek csak akkor láttam őt, amikor egy asszonynak próbálta elmondani a teendőket, de a hangzavarban a saját hangját is alig hallotta, ráadásul, az ott ácsorgók közül, valaki rajta akarta számon kérni, hogy az autóból elfogyott a 70 kartonnyi ásványvíz, és nem akarta megérteni, hogy az autó csak fordul, és hozza a következő adagot. Tovább követelőzött, és a mentősünket hibáztatta, hogy most neki épp nem jutott. Szerencsére Csaba kollégája, igyekezett biztosítani, munkája ellátáshoz szükséges helyet, és nyugalmat.
A vízosztási közjáték után, valamikor késő délután mi is elfogyaszthattuk a kései ebédünket, melyet a szintén folyamatosan nyitva tartott egyik helyi középületben biztosítottak számunkra.
Azonban ebéd után ismét riasztottak bennünket, egy lázas kislányhoz a művelődési házba, majd egy fejsérült kislányhoz, egy magán házhoz.
Ez utóbbi helyen az eddigiektől eltérő, pozitív tapasztalatokat szereztem. Az itt álló házak lakóit, bár kertjeiket már elöntötte a víz, lázas homokzsák hordás közben találtuk. Próbálták megakadályozni, hogy a víz a házakat is elérje. Itt vegyesen laktak roma és nem roma lakók, azonban a munkából egyaránt kivették részüket.
Estig tartott, hogy ellássunk minden rászorulót, és kevésbé rászorulót. Ekkor elkísértük ismét az önkormányzat aktivistáit, akik épp matracokat vittek a kitelepítettek számára. A művelődési-házhoz és a sportpályához is. Mi is meglátogattuk újra kéthetes kisbabát, annál is inkább, mert úgy tűnt némi biztatásra van szükség, hogy az esti fürdés fontosságát hangsúlyozzuk. “Kisbetegünk” továbbra is jó egészségnek örvendett. Azonban találtunk néhány olyan dolgot, ami mellett nem mehettünk el szó nélkül. ilyen volt a széken elhelyezett jókora kétlapos rezsó, - mellyel fűtöttek - azonban félő volt, hogy ha a széken marad, akkor éjszaka még égési sérüléssel is számolhatunk.
Ami engem személy szerint megdöbbentett, az volt, hogy az egyik kislány, aki még kora délután, mezítláb mászkált, nadrágocskája szutykos, sáros volt, most, jöttünkkor, - este 9 körül - semmivel sem tisztább állapotban a pici baba mellett feküdt az ágyon. Ezért szólnunk kellett a mosdás fontosságáról, és hogy fürdessék meg legalább a gyerekeket.
Mivel szusszanásnyi időnk engedte, kimentünk a gátra is.
A gáton tapasztaltam, hogy az emberek fáradhatatlanul dolgoznak, még mindig. A homokzsákokat a helyi felnőttek, és fiatalok töltik, valamint kisebb nagyobb gyerekek cipelik egy kupacba. Még az alig 8 éves is dolgozott keményen. A gáton a helyi lakosokat segítve, sok-sok terepszínű egyenruhás, dolgos kéz adogatta a zsákokat. Több száz méter hosszan húzódott a lánc.
Ahogy végigmentem a gáton mellettük, fáradt, de jókedvű, jó hangulatú szavakat hallottam. No meg a jól ismert köszöntést is: "Adjon az Isten!" "Szebb jövőt." Ők ide is eljöttek, mint még sok más helyre, ahol a segítő kéz aranyat ér a gáton. Messzi városokból, az ország különböző részeiről érkeztek.
Ami elkeserített csupán az hogy a cigánysoriak közül, akiket délelőtt és napközben láttunk, és az önkormányzat ellátását élvezték a bajban, egyetlen eggyel sem találkoztunk. Még az életerős, jó fizikai állapotban lévők közül sem jött senki sem segíteni. Ők már többnyire tévét néztek, vagy aludtak a kultúrházban. Esetleg levegőztek valamerre.
Talán úgy vélték, ha az ő házaikat már elöntötte a víz, a más baja, fájjon másnak? A közös veszély, meg mégsem annyira közös, hogy ők is tegyenek ellene bármit is?
Hitem és tapasztalatom szerint nem vezet jóra, csak a jogokat követelni, és a kötelezettségekről megfelejtkezni. Sőt épp ellene munkál. Talán még nem késő, hogy odaálljanak a gátra, hogy részt vállaljanak a közös problémák megoldásában. Akár a környező településeken is, ahol nagyon elkél még mindig a dolgos kéz. De leginkább, hogy maguk is tegyenek saját magukért!
Amikor éjszaka ismét kint voltunk a gátnál, láttam, hogy még mindig rendületlenül dolgoznak, kicsik és nagyok, vállvetve. Egy ember beleesett a vízbe, de szerencsésen megúszta a hideg “fürdőt”.
Audie
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
