| Cikk : A VÍZ AZ ÚR! 2. rész |
A VÍZ AZ ÚR! 2. rész
SZRTI - Audie 2010.06.10. 21:45
Elmondta, elég fáradt, mert Edelény bal partján egyedül teljesít szolgálatot, senki sem váltja őt. Péntek óta van talpon, és várhatólag keddig tart a szolgálat. A jobb parton is dolgozik egy kollégája, de eddig nem tudtak egymással konzultálni, személyesen, mert járhatatlanok az utak. Azonban vasárnap délelőttre, sikerült a találkozót nyélbe ütni, jóval feljebb a folyó felett járhatóvá vált egy út. Elkeserítette őt, hogy a kollégákban nincs elég szolidaritás, nem kap váltást. Őszintén szólva azt gondoltam, hogy vészhelyzet esetén sokkal összetartóbb, de főleg lelkiismeretesebb az orvos társadalom. A hazaúton jókora torlódás volt. Miskolc felé. Mivel már csak egyetlen bevezető út volt járható. Épp úgy araszoltak a “kéklámpások” is mint a hétköznapi autósok. Oda-vissza teli volt az út, katonai járművekkel, buszokkal, tűzoltókkal, rendőrökkel és mentővel. Eszembe is jutott, csak most ne legyen senkinek szívinfarktusa! Az utak mentén mindenfelé homokzsák gátak húzódtak, emberek rakták és aggódva nézték, vajon kitart-e. Amerre a szem ellátott, csak vizet láttunk, elöntött házakat, kerteket, ártereket. Eszembe jutott az is, hogy az embereken kívül, vajon hány vadon élő állat esett áldozatul, és vajon a háziállatokkal mi lett? Helikopterek zúgtak el felettünk, és az egész valami rémálom szerű káosznak tűnt. Így araszoltunk egészen Miskolcig. Mindenfelé fáradt, elgyötört arcokat láttam, és a kétségbeesés szinte tapintható volt. De egyidejűleg a bizakodás és a fel nem adás is érezhető volt, abban, ahogy az emberek, férfiak és nők, katonák és civilek, együtt küzdöttek a gátak mentén.
A VÍZ AZ ÚR!
Két nap a Samaritanus Mentőszolgálat autóján.
(Edelény és Boldva)
II. rész
Éjszakára a helyi óvodában szállásoltak el bennünket. Valamikor éjfél után kerültünk “ágyba”. De szóltak, hogy majd jönnek később, még tizenheten, akik szintén itt kaptak elhelyezést. Valamikor hajnali kettő körül meg is érkeztek. Jórészt Gárdisták voltak, akik a gáton homokzsákoltak.
Alig telt el negyed óra, épp kezdtünk volna visszaaludni, mikor újabb riasztás kaptunk. Egy kéz sérültünk volt. Csúnyán roncsolódott a mutató ujj. Egy polgárőr volt, akit baleset ért. Ő is az árvíz elleni védekezésben vett részt. Helyben elláttuk, majd irány Edelény. Röntgen is szükséges volt, hogy megállapítsák nem nyílt törést szenvedett-e. Hajnalban, 3 óra körül ott voltunk ismét.
Edelénybe már menet közben jeleztük érkezésünket. Ezúttal már a Bódva bal partja felől mentünk be. Most viszont, mivel szakellátásra szorult a betegünk, át kellett őt szállítani a Bódva jobb partjára. Mi is egy kanalas markológéppel juthattunk csak át, hisz a sodrás miatt még mindig átjárhatatlan volt az út. A hídra továbbra sem mehettünk fel.
Miután átadtuk betegünket továbbszállításra, visszatértünk a bal partra. Ott tájékozódtunk a helyzetről, úgy tűnt, - és ezt másnap reggeli ismételt “látogatásunkkor” később meg is erősítették -, hogy pár centit már apadt a víz. Ez persze még nagyon kevés volt. Az előző napokhoz képest már nyugodtabban telt el a szombat éjszaka Edelényben. A szakemberek szerint óránként egy centimétert apadt a vízszint, ám valószínűsítették, hogy stagnálás fog beállni a Sajón és a Hernádon kialakult helyzet miatt. Ezért vasárnapra is maradnak a hivatásosok, ha sürgősen be kellene avatkozniuk.
Dolgunk végeztével visszatértünk Boldvára.
Hajnali ébredés.
A gárdisták egy része már reggeli tornán volt, majd egy gyors reggelit kaptak. Néhányukkal pár percet tudtunk beszélgetni is. Több városból is érkeztek, de volt aki egyedül jött, hogy beálljon közéjük dolgozni e nehéz órákban. Ő nem is gárdista volt, mint kiderült, csak olvasta a felhívást, és jött, hogy segítsen. Mint elmondta stoppal indult neki, amikor azonban már a terepjáró sem mehetett tovább, nekivágott gyalog az útnak, kerülőkkel. Mint mondta, nagy hasznát vette tájfutó tudásának, így az ismeretlen terepen is elboldogult. Ő volt Károly, Nagykerekiből.
Azonban gyorsan jött a kérés, menniük kell Szendrőre. Így hát hamar felkapták zsákjaikat, és már indultak is tovább. Nem hiszem, hogy kialudták volna magukat. De most nem is erről szólt a történet.
Amikor visszatértünk, újabb esetünk volt. Egy hölgy személyében, aki szintén homokzsákolt korábban. A lábán kiütés szerű nagy folt jelent meg. Krisztián, telefonos segítséget kapott a Honvéd kórházból, dilemmájára, miszerint allergiás reakcióról, vagy fagyásról van-e szó. Hisz ez befolyásolja, milyen ellátásban kell részesítenie a beteget. Kiderült fagyásról van szó. Ezen először meglepődtem, de mint kiderült nem a mi betegünk volt az egyetlen, akinél a hidegvízben való “ácsorgás” fagyási sérüléseket okozott.
Őt is Edelénybe szállítottuk, mert ott volt orvosi ügyelet.
Miután a doktor úr ellátta a hölgyet, néhány szót váltottunk vele. Elmondta, elég fáradt, mert Edelény bal partján egyedül teljesít szolgálatot, senki sem váltja őt. Péntek óta van talpon, és várhatólag keddig tart a szolgálat. A jobb parton is dolgozik egy kollégája, de eddig nem tudtak egymással konzultálni, személyesen, mert járhatatlanok az utak. Azonban vasárnap délelőttre, sikerült a találkozót nyélbe ütni, jóval feljebb a folyó felett járhatóvá vált egy út. Elkeserítette őt, hogy a kollégákban nincs elég szolidaritás, nem kap váltást. Őszintén szólva azt gondoltam, hogy vészhelyzet esetén sokkal összetartóbb, de főleg lelkiismeretesebb az orvos társadalom. Azonban úgy tűnik, köztük is akadnak jó néhányak, akik nem veszik komolyan az orvosi esküt. És a bajban magukra hagyják az embereket és a kollégát. Szerencsére lelkiismeretes orvosból még mindig több van!
Elmentünk a gáthoz is. Érdeklődésünkre elmondták, délelőttre 20 centit apadt a Bódva. Sőt arról is beszámoltak, hogy szakemberek megvizsgálták a hidat, és megállapították, hogy az kissé megdőlt a víz nyomása miatt. Ez szabad szemmel nem volt látható.
Miután visszatértünk Boldvára, máris új esetünk akadt, egy hasi fájdalmakra panaszkodó asszonyt vittünk ismét Edelénybe. Ezúttal is kiderült, hogy szerencsére nem olyan súlyos a baj,mint elsőre látszik, így hát ellátása után vissza is szállítottuk.
Egy kis statisztika; Boldván mintegy 80-90 alkalommal volt ránk szükség (voltak, akik több alkalommal is szükségét érezték az ellátásnak) ebből mintegy 20-25 estet kezeltünk, azonban csak 10-12 alkalommal volt valóban indokolt a SÜRGŐS ellátás. Ellátottaink között volt két nem roma is, ők mindketten az árvízi védekezés közben szerezték sérüléseiket.
Jellemző panaszok voltak, a fáradtság, kimerültség, szédülés, ájulás, fejfájás, fogfájás, rovarcsípés, széklet problémák, légzési problémák, gyengeség, kisebb láz.
Jellemző okok a siralmasan kevés vízfogyasztás, előírt gyógyszerek nem szedése, a tűző napon, valamint a víz alatt álló területeken való huzamosabb tartózkodás, nem alvás.
Számomra meglepőbb eseteink közül megemlítenék párat
Volt, aki arra hivatkozott, hogy az aggodalom miatt, nem tudott napok óta aludni, mások ugyanez okból voltak kimerültek. (De arra egyikük sem hivatkozott, hogy a zsákolástól merült volna ki.)
Volt egy lábsérüléses riasztásunk is, amelyről viszont kiderült, hogy mindössze egy elhanyagolt (ebből kifolyólag be is gyulladt) benőtt köröm a probléma forrása. – ennek kapcsán ismét emlékeztettünk arra, hogy cipőt kell hordani, és a szennyezett vízbe pedig nem szabad bemászkálni, “fürdőzni”. Felhívtuk a figyelmet, hogy az erős napon sokáig nem szabad tartózkodni, és legalább a pici gyerekek fejét óvni kell a naptól.
A 38-39 fokos lázzal kapcsolatban, eszembe jutottak a lázcsillapítás különböző hagyományos módjai - az orvoshoz futkosás helyett -, mint, a priznic, a törzsborogatás, hűtőfürdő, lázcsillapító tea, bőséges folyadék bevitel. Én ezeket a szüleimtől tanultam, mint a többség. S melyek még olvasmányokból és egészségügyi felvilágosító anyagokból is megismerhetőek. Felmerült bennem a kérdés, vajon ezek az emberek ismerik-e ezeket a népi gyógymódokat? Sajnos erről nem volt módom megkérdezni őket.
A művelődési háznál, míg kollégáimat vártam még szombaton este, hallottam, amint egy roma asszony fennhangon mondja, ő bizony ölne is a gyerekéért. Gondoltam ez igen szép és dicséretes dolog. Ám később amikor a kollégák ellenőrizték a lázas kislányt, rögtön hívták is őket néznének meg egy másik gyermeket is, aki fullad, nem kap levegőt. Mint kiderült, mindössze alaposan ki kellett volna fújni az orrát. És ekkor eszembe jutott a cigányasszony kiabálása, hogy ölne a gyerekéért. Feltettem magamnak a kérdést, vajon ekkora törődés mellett, hogyan fordulhat elő, hogy még az orrát sem képesek kifújni a gyermeknek; ekkora és felelősség mellett, hogyan fordulhat elő, hogy a gyermek nem tanul, nem jár iskolába, alapvető higiéniai ismereteknek is híján van; ekkora szeretet miért nem elég, hogy ápoltan és rendezetten éljenek.
A válasz, amit magamnak adtam, nem volt éppen hízelgő, valószínűleg ennek a szeretetnek, felelősségnek és törődésnek, megvannak a jól körülhatárolt korlátai. Hisz a gyermek azontúl, hogy majdani támasza és büszkesége lehetne a szülőnek, inkább megélhetési forrás is sokaknál. Az szülői nevelést nem pótolhatja semmilyen intézményesített segítőszolgálat, vagy iskola, ezek csak kiegészíthetik azt. Az elmulasztott szülői nevelés hátrányai 15-20 évvel később már nem behozhatóak. Az eltorzult értékrend visszafordíthatatlan káros következményekkel jár.
Konklúziók: Tapasztalataim alapján úgy láttam nem jó, ha a roma családok ennyire össze vannak zárva egymással. Hisz azok, akik a magyar lakosság között élik mindennapjaikat sokkal jobban részt vállalnak a közös bajokból, sokkal magasabb értékrend szerint élnek és nevelik gyermekeiket. Sőt elvárásaik vannak velük szemben, de több figyelmet és gondoskodást is adnak nekik.
E két nap tapasztalata:
Az általam megismert cigánysori lakosok egészségi állapota rosszabb – épp életmódjukból fakadóan - De azt sem hagyhatom szó nélkül, hogy a többi helyi lakos, akik épp úgy szenvednek korunk betegségeiben, ennek ellenére még sem hagyják el magukat annyira, és csak akkor mennek orvoshoz, ha már muszáj.
Továbbá akinek elvárásai vannak, az tegyen eleget kötelességeinek is minden téren. Vegye ki részét a munkából is. És ez ugyanúgy igaz mindenkire, nemzeti hovatartozás nélkül.
A visszaút
Este fél hét körül felszedelőzködtünk és hazaindultunk. Mondhatnám hazajöttünk, de ez persze megint csak nem lenne igaz. Mert ahogy odajutni sem volt épp egyszerű a visszaút is legalább ilyen kétséges volt. Kis kerülővel de nagyjából ugyanazon az úton próbáltunk Miskolcra eljutni, ahogy idejöttünk.
Azonban Arnótnál hitelen defektet kaptunk egy jókora útgödörnek köszönhetően. Csak úgy süvített ki a levegő a gumiból. Arra gondoltam, most mit csinálunk, vasárnap este, gumist ugyan sehol sem találunk.
És akkor még nem is tudtam, hogy a kerékkulccsal a kereket sem fogjuk tudni levenni.
Szerencsére azonnal segítségünkre siettek többen is. Mögöttünk jött egy autó, amelyben jobbikosok ültek, ők is azonnal megálltak, a helyiek közül is többen jöttek segíteni, hoztak nagyobb kerékkulcsot, de többen sem bírtak vele. Közben pont arra járt Arnót polgármestere is, aki nem különben segítséget ajánlott. Mondta ő is, hol van a legközelebbi szakember, sőt még azt is felajánlotta, hogy a költségeket is átvállalja. Annyira meglepett sok segítő szándékú ember hozzáállása, és annyira szívet melengető volt! Annál is inkább mert ezúttal a mentőt kellett menteni. Végülis került gumi szerelő is, aki le tudta venni a kereket, és menetkész állapotba hozta a mentőautót, ráadásul nem fogadott el semmit a köszöneten kívül! Ezúton is köszönjük, mindegyiküknek a jószándékot és a segítséget!
Sajnos a felni is megsérült. Vissza is mentem megnézni, vajon mibe mentünk bele. Jókora gödrök voltak az úton. Meg is kérdeztem a Polgármester urat, vajon miért nem hozzák rendbe az utat. Válasza meg is lepett.
Ezután még figyelmesebben kellett haladnunk, hiszen több kerékcserére nem volt lehetőség.
A hazaúton jókora torlódás volt. Miskolc felé. Mivel már csak egyetlen bevezető út volt járható. Épp úgy araszoltak a “kéklámpások” is mint a hétköznapi autósok. Oda-vissza teli volt az út, katonai járművekkel, buszokkal, tűzoltókkal, rendőrökkel és mentővel.
Eszembe is jutott, csak most ne legyen senkinek szívinfarktusa!
Az utak mentén mindenfelé homokzsák gátak húzódtak, emberek rakták és aggódva nézték, vajon kitart-e. Amerre a szem ellátott, csak vizet láttunk, elöntött házakat, kerteket, ártereket.
Eszembe jutott az is, hogy az embereken kívül, vajon hány vadon élő állat esett áldozatul, és vajon a háziállatokkal mi lett?
Helikopterek zúgtak el felettünk, és az egész valami rémálom szerű káosznak tűnt. Így araszoltunk egészen Miskolcig. Mindenfelé fáradt, elgyötört arcokat láttam, és a kétségbeesés szinte tapintható volt. De egyidejűleg a bizakodás és a fel nem adás is érezhető volt, abban, ahogy az emberek, férfiak és nők, katonák és civilek, együtt küzdöttek a gátak mentén.
Korábbi rossz érzésem, - mely Boldván kerített hatalmába, annak láttán, hogy sokan kivonták magukat a munkából – átadta helyét a bizakodásnak, a büszkeségnek. Ha csak a magam módján, de társaimmal együtt én is részese lehettem az eseményeknek, és talán hasznomat is vették.
Bár a helyzet koránt sem volt megnyugtató, a folyók tovább áradtak, és zúgva, bömbölve rohant az ár magával sodorva szinte mindent, ami az útjába került. Mégsem hiszem, hogy ne jönne el a megújulás.
Bár most még a víz az úr, mégis láttam, hogy van még sokunkban annyi kitartás, hogy hamarosan jóra forduljon MINDEN!
De addig még sok a tennivalónk! Nézzünk szembe a veszéllyel! Hát harca fel! Kitartás a gátakon és a mindennapokban!
Audie
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
