Amíg nem lesz már visszahozhatatlanul későn.

A bajok voltaképpen már a 2009-es EP-választások, de különösen a következő évi hazai, országgyűlési voksolások időszakában artikulálódtak, s jól érzékelhetőek voltak, ám ekkoriban a rajongótábor euforikus lelkesedése, s a várakozáson felüli választási végeredmények még ideig-óráig álcázták a bajt. S legalábbis Illyés Bartókja óta tudjuk, hogy „növeli, ki elfödi a bajt“. Az említett időszakban – miként a jéghegy csúcsa – csupán a párt katasztrofális személyi politikája volt egyértelműen érzékelhető a beavatottak számára.

Mindenféle személyeskedés nélkül, arról van szó, hogy – akár a többi, a Jobbik által teljes joggal kritizált párt esetében – a nemzeti radikálisoknál is a belső baráti-ismeretségi kör primátusa alapján történt az országos és megyei listák összeállítása, ennek pedig katasztrofális következménye – teljesen nyilvánvalóan látszik azóta a parlamenti munka minőségében is –  az lett, hogy egyrészt semmiféle gyakorlati-szakmai élettapasztalattal sem rendelkező ifjoncok, másrészt kivénhedt kommunisták kerültek nagy számban az országos lista biztos befutó helyeire.

A legszerényebb számításaink szerint is legalább tucatnyi olyan képviselő ül ma a parlamentben, akiknek egy komoly, nemzeti radikális párt országos vezető grémiumaiban semmiféle keresnivalója nincs, illetve nem kellene lennie.

A hatalom berkein belülre kerülve igazából e tekintetben nem tudott használható stratégiát, s pragmatikus, napi cselekvési metódust kialakítani. A „kinn is vagyok, benn is vagyok“ koncepció alkalmazása ez esetben teljesen kontraproduktív és önveszélyes.

Az eddigiekben a kormánypárti törvényjavaslatok mintegy kétharmadát.

Jelesül a Magyar Gárda és holdudvarába tartozó nemzeti csoportok és szerveződések egyszerűen „eltűntek“ az utóbbi időben a hazai közéletből és a Jobbik közeléből, noha a választásokon voksok tízezreit hozták Vona Gábor pártjának. Diplomatikusan – bár egyre ritkuló időközönként – ugyan elhangzanak a Jobbik- vezetés részéről hangzatos, ám semmitmondó nyilatkozatok a két szervezet közötti változatlan jó viszonyról, valójában a kendőzetlen valóság az, hogy a Jobbik rég „leírta“ a gárdát.

Gesztusértékű, egyben szavazatszám-növelő lépés lett volna továbbá Budaházy György országos listára történő felhelyezése (például valamelyik ex-kommunistát elejtve) is ahelyett, hogy egyéniben próbálták elindítani, egyébként teljesen komolytalanul, hiszen a központi vezetés is tisztában volt vele, hogy országos szinten egyéni választókerületből a Jobbik senkit sem fog tudni bejuttatni az országgyűlésbe.

Másképpen ezt csak a begőzölt fanatikus rajongók (Kemény Zsigmond óta tudjuk, milyen veszedelmes társadalmi jelenség a „rajongás“) vagy a politikai analfabéták gondolhatták csupán.

A legtragikusabb, s 2014-ben nagyon válságos politikai szituációt eredményezhető problémája azonban a Jobbiknak az, hogy katasztrofális szürkeállomány-deficittel küzd. A Fidesszel, illetve még az MSZP-vel összevetve is – amely pártok óriási értelmiségi és szakértői háttérbázissal rendelkeznek – a Jobbiknak gyakorlatilag nincsen ilyen intellektuális holdudvara, amely már a közeljövőben, de különösen a soron következő választásokon alaposan visszaüthet, illetve megbosszulhatja magát.

Kifejezetten „profik“ voltak a párt országos és megyei szintű vezetői abban, hogy azokat, a szabadidejüket és energiáikat önzetlenül a nemzeti radikalizmus ügyének szentelő régi harcosaikat holmi homo novus karrieristák kedvéért eltávolítsák a párt közeléből, akik sokat lendíthettek volna tudásukkal és tehetségükkel a Jobbik választási szavazat-maximálásának ügyén. Ehelyett ezek vagy elmentek maguktól, vagy kirúgták őket.

Egyetlen konkrét példát említve. A néhány évvel ezelőtt a Jobbik országos vezérkara részéről modellértékűként emlegetett Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei szervezet, s azon belül a 120 ezres megyeszékhely, Nyíregyháza jobbikos sejtje afféle tetszhalotti állapotban létezik. Formailag és látszatra ugyan él és működik, valójában a dezorientáltság, alkalmatlan vezetők által hozott döntések, koncepciótlanság jellemzi a Jobbik itteni csoportjának tevékenységét.

Sajnálatosan jellemző, hogy a párt megyei terjesztésű lapja – a legszervesebb összefüggésben a fentebb már említett krónikus szürkeállomány-hiánnyal –, a Szebb Jövő ma már csupán tipográfiai és nyomdatechnikai értelemben tekinthető hírlapnak. Szakmai, publicisztikai szempontból egyáltalán nem az, valójában egyszerű politikai szórólap, brossúra. Nincsenek benne állandó rovatok, nincs egyetlen vezérpublicistája, nincsenek vezércikkek és elemző, tényfeltáró írások, ehelyett kap a mélyen tisztelt olvasó jobbikos közleményeket és a Barikádról, illetve a Jobbik országos honlapjáról átvett rövidebb írásokat.
Nyilvánvaló, hogy ily módon nem lehet a potenciális és reménybeli voksolókra hatni, őket meggyőzni, sőt még azon szavazótábor jelentős részét is elveszíti a nemzeti radikális oldal, amely korábban lelkes jobbikos támogató volt.

A negatív jelenségek, sajnos még hosszasan sorolhatók lennének, úgy vélem azonban, hogy írásomban a legégetőbb, s a majdan legsúlyosabb gondokat okozó kardinális gondokat vázlatosan
sikerült csokorba gyűjtenem. Szent meggyőződésem, hogy e problémákat szőnyeg alá söpörni, s létezésükről nem venni tudomást – Talleyrand szavaival – nem csupán bűn, több annál: hiba.