Szégyellem, ha egy-egy nap megfeledkezem róla, hisz ő soha egy percre sem feledkezik meg rólam. Nagyon rosszul érzem magam, amikor tudom, otthon van és egésznap engem vár, lesi az ajtót, mikor toppanok be, s én, - bár ígértem - mégsem hozzá megyek, hanem más elintézni való után járok, vagy barátokkal vagyok. Pedig ő mindig sietett hozzám haza a munkából, hogy ne legyek egyedül. Én mégis egyedül hagyom. Anyám mégis mindent megbocsájt. Ezért, ha másként nem, de telefonon naponta megkeresem, hogy tudja, jól vagyok, ne aggódjon miattam, s hogy én is tudjam jól van. Hogy megvan még nekem. Ahogy felnőttem, s anya lettem én is, akkor tapasztaltam meg igazán, hogy mi mindent jelent anyának lenni. Gyermekeket a szívem alatt hordani, életet adni nekik, s felnevelni őket, hogy EMBERRÉ váljanak, a világon a legfontosabb tett. Rájöttem, az anyaság az egyik legnehezebb és egyben a legnagyszerűbb s talán a legtöbb lemondással járó hivatás az életben, - ha odaadással, rengeteg szeretettel, türelemmel vállalják az anyák ezt az életet. Szerencsére a legtöbb édesanya ilyen. Hétköznapi hősök, örök szolgálatos katonák ők. Az anyáknak akkora szíve és hite van, hogy elég legyen az egész családnak. Ezért úgy gondolom, nem május első vasárnapja, de az év minden napja sem elég arra, hogy szeretettel gondoljunk rájuk és hálás szívvel, csókot lehelve homlokukra egy KÖSZÖM ÉDESANYÁM! –ot mondjunk neki. Tegyük hát meg. Megérdemlik!