|
Mi, Tiborck
Lengyel Károly 2009.12.10. 16:32
A második nagy világégés után újra felosztották az úgynevezett nagyhatalmak egymás között a piacokat és befolyási övezeteket, vagy éppen megerősítettek a háború előttről származó döntéseket. Minket, magyarokat a vörös fenevad karmai közé vetettek. Jöttek is a moszkoviták átalakítani kényükre-kedvükre az országot – ezt az ártatlan népet. A sarc, a sanyargatás magasiskolája dúlta fel otthonainkat – gyakorlatilag megbecstelenítve mindent. Ausztria bölcsen a semlegesség mellett döntött, így a szovjet megszálló csapatoknak szükségszerűen el kellett hagyni azt a területet. Magyarországot állítólag utánpótlási útvonalként tartották megszállva. A valóság azonban az volt, hogy a kommunista befolyási övezetet akarták fenntartani ezen a tájon, hiszen kitűnő kiindulási lehetőséget adott, ami ráadásul kiválóan védhető megfelelő technikával.
Mi Tiborcok
Mi adhat felmentést egy mai magyar embernek, amidőn eltűri önnön sanyargattatását?
Mi az a rejtett félelem, amely lépni sem engedi az embereket, amikor jogos érdekeit kellene megvédeni saját űgynevezett vezetőivel szemben?
Van-e mostanság, aki talán meg is hallgatja a XXI. századi panaszokat?
Talán az Isten.
Miközben rablók járnak közöttünk, s nem merünk a lopni lendülő kéz után tiltólag nyúlni, hogy ezt nem. Pedig tőből kellene kitekerni azt a néhány kezet – még holtában is – akik miatt nyomor várna népünkre.
Milyen szellemiség az, amely eluralkodik ezen az országon? Keveseknek elnézik a lopást, miközben akkorára növekszik az általuk előidézett mindenféle adóság, ami kivétel nélkül porig sújtana bármely büszke és hatalmas birodalmat.
Ez egyben azt is jelenti a tolvajok szerint, nekünk már létezni sem volna szabad. Hiszen a volt saját tulajdonunkban bérlők sem lehetnénk.
Valóban csupán csak volt az a tulajdon, amiből jelenleg éppen végleg kitúrnának minket?
Nem! Az a tulajdon ma is a magyaroké, csak éppen kevesen merik még kimondani.
Jogtalanság nem szülhet jogot!
A régi Rómában ezt az alapigazságot törvénybe is foglalták, a mai joghallgatók tananyagát pedig ehhez az egyetemes alapigazsághoz igazítják.
A második nagy világégés után újra felosztották az úgynevezett nagyhatalmak egymás között a piacokat és befolyási övezeteket, vagy éppen megerősítettek a háború előttről származó döntéseket. Minket, magyarokat a vörös fenevad karmai közé vetettek. Jöttek is a moszkoviták átalakítani kényükre-kedvükre az országot – ezt az ártatlan népet.
A sarc, a sanyargatás magasiskolája dúlta fel otthonainkat – gyakorlatilag megbecstelenítve mindent.
Ausztria bölcsen a semlegesség mellett döntött, így a szovjet megszálló csapatoknak szükségszerűen el kellett hagyni azt a területet. Magyarországot állítólag utánpótlási útvonalként tartották megszállva. A valóság azonban az volt, hogy a kommunista befolyási övezetet akarták fenntartani ezen a tájon, hiszen kitűnő kiindulási lehetőséget adott, ami ráadásul kiválóan védhető megfelelő technikával.
Vergődtek tehát a kába lelkek az igában, mígnem néhányan megelégelték szenvedéseiket. Vagy mégsem? A szovjet hatalom érezte, nincs itt már maradása másképpen, csak ha a gyorsan szaporodó elégedetlenkedőket bele nem kergetik a fegyveres ellenállásba. Akkor azonban az általuk a nép nyakára ültetett megbízható lakájok behívhatják rendfenntartónak a dicsőséges Vörös Hadsereget önmaguk, a rendszer, de legfőképpen az őket a nép nyakába ültető moszkvaiak érdekeinek védelmére.
Elkövetkezett 1956. híres októbere.
Könyvtárakat is megtöltene a történészek munkája, ami erről a korszakról szól. Ki innen, ki onnan, így is, meg úgy is nevezte az eseményeket.
Végül megtorolták a hóhérbérencek önként és tíztetejével mindazt, amit a nép azokban a dicső napokban és hetekben tett. Herr Haynau elégedetten dörzsölhette vértől lucskos kezeit a másvilágon, mert jó tanítványok voltak ezek az alávalók. Igen, alávalók, mert valóban a pokol zabigyerekei voltak, s hagyták a nyakunkba örökségül fattyúikat. Fattyúk ezek testestől-lelkestől, mintha hordanák magukon poklok kitartottjainak bélyegét.
Az 56-os megtorlások után pedig a megfélemlített és agymosott tömeget olyan gályarabként kezelték, mint akiket életük végéig az evezőkhöz láncoltak volna. A fejlettnek mondott része a világnak ezt nem sokáig tűrte. Egészen egyszerűen nem voltunk képesek kikecmeregni egy szocialistának nevezett gazdasági béklyóból. Nem kellett az általunk előállított portéka senkinek a vörös táboron kívül. Egymás között szólva volt is rá ok.
Amikor erre rabtartóink rájöttek, a békesség látszatának megtartásáért rengeteg embert ki kellett vonniuk a munkából, máskülönben elkerülhetetlenné válik a szocialista nagyüzem túltermelési válsága. S, mint tudjuk, ezt ezen az oldalon sem voltak képesek másképpen levezetni, mint a fegyverkezési spirál felpörgetésével. Ez az eszement fegyverkezési hajsza odáig jutott, hogy egyes vélemények szerint a felhalmozott fegyverekkel a Naprendszer szinte összes bolygóját nemhogy el lehetett volna pusztítani, hanem egyenesen megsemmisíteni.
Ki kellett tehát vonni nagylétszámú munkaerőt a termelésből. A megoldás a népesség szaporításának lehetőségeként kínálkozott – noha ehelyütt ez ellentmondásosnak tűnhet. Rácsábították a tömegeket, hogy vállaljanak minél több gyermeket. Nem voltak ugyanis elég erősek létszámban ezen az oldalon egy esetleges konfliktus, különösen nem egy kiterjedt összetűzés katonai úton történő megoldására.
Felkínálták a dolgozó nőknek a gyermekgondozási segély lehetőségét. Segély, mert maga az összeg csupán hidegvízre volt elegendő, noha akkoriban sokan ekkora összeggel vonultak nyugdíjba.
Már maga a gyes bevezetése is temérdek pénzébe került az országnak, hát még ami azután következett.
Kiderült, a gyes miatt szaporodó létszámnak nincs megfelelő fedél, ezért be kellett indítani a panelházak építését. Akinek a nyelve pedig megfelelő csapásszámmal megfelelő ülepet tisztogatott, azok kaptak is a szürke egérlyukakból.
Nem a fenntartható, élhető gazdasági növekedés lehetőségét választotta az ország akkori vezetése (elsősorban gazdaságfilozófiai megfontolások, vagy éppen meggondolatlanság alapján). Mindezen gazdasági akrobatikus mutatványhoz nem volt elegendő pénz. Kapva kapott hát a pénzvilág az alkalmon, s a kivérzés határához közelítő szocialista gazdasági rendszer megtámogatására és nagyobb dicsőségére fel is ajánlották az újgyarmatosítók legkívánatosabb csaliját-fegyverét a hitelt.
Hamm, a szocik úszóig nyelték a horgot. Az adósokat csupán fárasztani kellett most már, mint valamely kapitális vadat. Biztosra tervezhető volt a teríték.
Különféle gazdasági folyamatok, és gazdasági ragadozók trükközése következtében elkövetkezett 1982. A nevezetes esztendő, annak is tavasza minden eddiginél meghatározóbbá vált Magyarország jelenlegi gazdasági tevékenységét illetően.
A hitelek, melyeket az ország rabtartói igénybevettek – s ki tudja hová is tettek – nagyjából ekkorra érte el a visszafizetés megkezdését. Sőt, a kamatokra külön visszafizetési kedvezményeket kínáltak, természetesen újabb kamatfeltételek fejében. Egyetlen lehetőséggel nem volt képes élni a magyar vezetés.
A hitelezők vérszemet kaptak. Megüzenték Magyarországnak, ha nem fizet tisztességesen, akkor nemzetközi bíróság előtt érvényesítik jogaikat az adós állammal szemben, és résztulajdont követelve elárvereztetik az országot.
Hoppá! Nagy-nagy hoppá! Azt képzelte magáról a győzhetetlennek hitt ideológiáktól vezetett országvezetés, hogy tárgyalásos alapon haladékot sikerülhet kicsikarni, kialkudni.
De nem volt több lehetőség.
Volt egy film a magyar televízióban valamikor a rendszerváltozatlanság kezdetén, amire mára kevesen emlékeznek, esetleg nem akarnak emlékezni. Egy nagyhatalmú magyar politikai vezető életútjáról szólt a film. Ez az ember Havasi Ferenc volt. Meglepően tárgyilagosan, majdhogynem szárazon sorakoztatta fel a tényeket.
Havasi Ferenc akkor az ördög egyik földi helytartójának egyik beosztott vezetője volt. A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottsága (KB) keretében működő Politikiai Bizottság (PB) Végrehajtó Bizottságának (VB) titkára volt. MSZMP KB PB VB!
Díszes pozíció! Felelősségteljes és felelősségterhes, egyben az élet-halál-ura kaszt tagja.
Havasi pontosan tisztában volt a pénzügyi lehetőségekkel, melyek az országra vártak, csupán eljátszotta a tudatlant, kimondatva a hitelezőkkel a világos verdiktet. Ez a diktátum nem másképp szólt, minthogy a felmerülő nehézségek leküzdésére, valamint a kamattörlesztés megkezdésének céljára akkor kaphat további tőkeinjekciót az ország, ha elfogadja a változó mértékű kamatszámítást. (Figyelem! Nem tőketörlesztésről szól a gazdaságtörténelem Magyarországon – máig sem!!)
Nem mást jelentett ez, mint Magyarország gazdasági leigázásának kezdetét.
Havasi mindezeket teljes őszinteséggel és részletesen ismertette az említett riportfilmben. Kitért arra is, hogy a fizetési határidő utolsó napjáig nem merte felvállalni a vezetőség azt az ideológiai térveszteséget, amit az adóság ki nem mondott átütemezése jelentett. Jelentős és tekintélyes közgazdászok egyetlen pillanat alatt megértették, itt vég, csak még nincs, aki néven nevezze.
Államcsőd.
Végül kettő órával a kitűzött fizetési határidő lejárta előtt Havasi személyesen felvállalta a felelősséget, és keresztülverte a vezetőségi ülésen az egyetlen lehetséges, végrehajtható utasítás kiadását.
A Magyar Nemzeti Bank (MNB) által vezetett számlákat tették meg áldozatnak. Történt ugyanis, hogy minden állami tulajdonban lévő munkáltató gazdasági egység egyszámlaszámáról akkora összeget emeltek le létszámarányosan, ami elegendő volt az első kamat-törlesztő-részlet kifizetésére. Ezeken a számlákon mindösszesen annyi pénz maradhatott, ami elegendő volt a következő havi munkabérek kifizetésére, a már megrendelt nyersanyagok beérkeztetésére, valamint a munkahelyek működtetésének technikai feltételeit fedezni. Semmi több! Semmi. Gyakorlatilag véglegesen kiürítették az úgynevezett államkasszát.
Másnap reggel az említett munkaadók pénzügyi vezetői a kényesen letakarított íróasztalukon egyetlen azonnali MNB-inkasszólevelet találtak. Többen szívükhöz kaptak, mielőtt tudatosult volna bennük, mi is történt valójában. Aki szerencsésebbnek mondhatta magát, az intenzív osztályon tért magához. Többen helyből a temetőbe indultak, elvtársi koszorúkkal ékesítve.
Sophokles, Shakespeare kezdő kiscsoportos e dráma árnyékában. Mindezt a tragédiát csupán megfelelő igényességgel dokumentálni az utókor számára egy emberöltő is kevés. De megtörtént. És vége. Vége az országnak.
Aláírták azt az egyezményt, hogy Magyarország tagjává válik idővel a Nemzetközi Valutaalapnak.
Ez az egyezmény adott biztosítékot a pénzvilág meghatározó szereplőinek, akiknek érdeke fűződött Magyarország gazdasági alapról történő leigázásához, hogy belátható időn belül nem szabadulhatunk az akkor még nem is érzékelhető adósságcsapdából.
Gyakorlatilag végleg, és teljes mértékben a hitelezők kényére-kedvére kiszolgáltatta a vezetés az országot a szípolyozás lassú, ám annál biztosabb hasznot hajtó tevékenységének.
Ettől kezdve az összes többi gazdasági folyamat alig felfogható tempóban gyorsulva kikényszerítette azt a politikai válságot, ami az adósságállomány elképzelhetetlen mértékű gyarapodásának következménye volt.
Be kellett vallani az ország nyilvánossága előtt, hogy irányt tévesztettek. A hetvenes évek második felében felvett hitelek változó kamattal számítva, csupán a kamatok fizetésének biztosítékával fedezve (egyéb garancia híján), húsz milliárd amerikai dollárt meghaladó heggyé növekedett.
Özönlöttek az önjelölt szakértők, tódultak a koncra, mind-mind részt remélt a maradékból, egy jó szaftos falatot. Mindegy volt már, milyen gazdasági, vagy társadalomfilozófiai alapról kapott ajánlást a tömegek előtt a rengeteg hiéna.
Ezek a dögevők rendeztek egy színjátékot, alkalmas bábokat mozgatva (ez még akkor is így van, ha többen ennek olvastán felháborodnak), megtartották 1990-ben az általános, titkos és szabadnak kikiáltott parlamenti választást. Ezen alkalomból az MSZMP utódpártja az MSZP (a már említett politikai fattyúk) földindulásszerű vereséget könyvelhetett el.
Nem volt véletlen Beke Kata elszólása a választás éjszakáján „Jézusom, nyertünk!”. Nem tudtak mit kezdeni az ölükben hullott hatalommal. Miért is? Mert egy bábu soha, de soha nem lehet tudatában annak, miszerint őt madzagon mozgatták. Csak a látható történések jutnak el a számára értelmezhető világ részleteiből. A nézők tapsa a bábu számára önkívületet idéz elő, és hálából arra is hajlandó, hogy a nézők figyelmét elterelje a zsinórpadlásról.
Talán ez a kulcsszó, a figyelemelterelés, ami olyannyira lényegi eleme az effajta mutatványoknak. Még taps is jár érte, hiszen azt ünnepli a szerencsétlenül rászedettek tömege, hogy milyen ügyesen csapták őt be. És ezt még meglehetősen nagyvonalú juttatással ellentételezi, akár a saját kárára is.
Itt a piros. Hol a piros? Tessék, csak tessék! Tegyék meg tétjeiket! Tettünk. Rosszul választottunk, s azóta is azt reméljük, a következő játékban jobban választunk. A három, vagy több skatulya alatt pedig soha nem találjuk a nyereményt – csak a semmit mutatják nekünk, mosolyogva. Talán legközelebb.
Nem történt meg a fiókok kiborogatása. Szükség lett volna a valóság helyes értelmezéséhez minden egyes apró cédula besorolására, rendszerezésére, hogy abból kibontakozhasson a valós helyzet képe.
Kinek az érdeke?
Ki tartozik kinek? Mekkora a tartozás valós összege? Kinek/kiknek áll/állt érdekében az ország ilyen mértékű eladósítása, és főleg mennyiért tették? Mert annak azért komoly ára van, hogy valaki/valakik eladják az ország jövőjét.
2006-ban eljutott arra pontra az ország gazdasági állapota, hogy az összes játékosnak elfogyott a játékra szánt pénze. A játékosabb kedvűek kérnének még kölcsönt, de már nem kapnak. A skatulyákat mozgatók most is csak mosolyognak, mondván, majd legközelebb jobban választunk. Nincs legközelebb. Hazafelé már nem lesz miből ennivalót vásárolni. Az éhezésnél nincs nagyobb úr. Erősen kijózanító hatása van.
Igen, mi, minden magyar felelős azért, mert elvitte/elcsalta a pénzünket az itt a piros-hol a piros. Felelős az állapotért a politikai fattyúk siserehada, no meg a bamba többség, akik most veszik észre kijátszott helyzetüket.
Nincs annál szánalmasabb élmény, mint a láncait már felismerő, bár attól önerejéből megszabadulni nem képes tömeg tiltakozik. Mert vezetői nemtörődömségből, hanyag eleganciával, bűnös önérdektől vezetve, hallgatagon és sietve magukra hagyták őket.
Az antik világ tragédiái közé fognak minket sorolni. A megtisztító lelki viharra talán még van lehetőség és erő annak felidézésére. Ha ez a megtisztulás elmarad, akkor nevünk már nem is fog szerepelni a jövő tudástárában.
Itt az idő! Most kell választani!
Itt sincs piros, ott sincs piros – csak élet, vagy halál.
Budapest, 2006. augusztus 27.
Lengyel Károly,
A Szent Korona egyik szolgálója
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
